Debrecen, Magyarország második
legnagyobb városa, ahol a nappal nyüzsgő
emberi lényeknek tudomásuk sincs az igazságról. A Plázában, vagy
a
Fórumban időző élők a pillanat emberei, akik az előttük álló
évektől
parázva már most mindent birtokolni akarnak, tárgyakat,
élményeket,
élőlényeket. Bármi áron.
Közben meg a puszta túlélésre is alig van esélyük, mert esténkén
a mi fajtánk az úr…
***
A Nagyállomás színesen sürgő forgatagában feltűnés nélkül tudtam
elvegyülni. A várótermet megtöltötték a rokonaikra, barátaikra
várók,
honfitársaik érkezését leső arab menekültek és melegedni vágyó
hajléktalanok. A járőröző rendőrpáros unott arccal sétált végig
a
termen, közönyösen elfordulva a hangoskodó afgán társaságtól.
Különleges szememmel a rendőröket körbelengő feszültséggel teli
vörös
ködöt is láttam, de én is elfordítottam a tekintetem, mert nem
akartam
feltűnést kelteni. A környezetükben beszélgető emberek is
önkéntelenül
arrébb húzódtak.
A befutó vonatról érkező tömeg nagy zajjal, hirtelen lepte meg
az
aulát. Célpontomat, a húsz év körüli bigét könnyedén
beazonosítottam a
mocskos zöld színű aurájáról. Hófehér kabátja, mint ártatlan
pillangó
szárnya villant meg az emberek között. Feltűnés nélkül löktem el
magam
a hirdetési oszloptól, amit eddig támasztottam, és a nyomába
eredtem.
Az állomásról kiérve jobbra fordult a taxiállomás felé.
Reméltem, hogy
nem fog kocsiba szállni, mert nem sok kedvem volt egy
macska-egér
játékhoz, de szerencsémre a lány továbbhaladt az elhagyatott
bekötőút
felé. Magas sarkú cipője ütemesen kopogott a betonon, ahogy a
csípőjét
csábosan riszálva sietett célja felé, apró retiküljét pedig
magához
szorította. A főútról behallatszó autózajok hangosan
visszhangzottak a
fülemben. Megszaporázva lépteimet hangtalanul közeledtem hozzá.
Amikor
már csak néhány lépésre voltam tőle, kiterjesztettem az
aurámat.
Mintha betonfalba ütközött volna, úgy állt meg a
csaj. Felém fordult és a szája sikolyra nyílt.
Bár nem szokásom az ilyen, de nem akartam magyarázkodással
tölteni az
időmet, így hatalmas ütöttem apró állára. Hátracsapódott a feje,
teste
felemelkedett a levegőbe és hátrazuhant. Utána ugrottam és a
nyakánál
fogva felemeltem a földről.
– Hagyjuk a rizsát! Tudom ki vagy! – hajoltam közelebb hozzá.
Néhány
vércsepp hullott a számból, mert ketrecéből kitörő vadállatként
szabadult ki ínyem fogságából két pár szemfogam. – Hol van
Rózsa?
A kezemben tartott lány látványos át-alakuláson ment át. Szép
arca
eltorzult, szeme megnagyobbodott, fitos orra kiszélesedve
disznószerűvé vált, nyaka úgy megvastagodott, hogy alig bírtam
átfogni
egy kézzel. Láttam az auráján a felismerés színe váltását, a
rémület
ínycsiklandó illatát pedig élvezettel szippantottam be.
– Ne bánts, Herczeg! – sápítozta az orkká változott áldozatom. –
Elmondom, csak hagyjál futni!
Tízszer erősebb voltam, mint egy ember, de a fél kézzel tartott
másfél
mázsás súly kezdett nehézzé válni. Lazítottam a fogásomon, mire
az ork
levegőhöz jutott.
– A Csapó utcán lévő Arizona kasziónban van egy lejárat –
hadarta
kigúvadt szemmel – a hátsó játékteremben. A sarokban van a
rejtett
ajtó. Esküszöm, ennyit tudok!
Testének szagából éreztem, hogy nem hazudik. Csak a félelem
bűzét
szimatoltam, nem érzékeltem a valótlan állítások
savanykás-édeskés
aromáját. Elengedtem a nyakát, és beletöröltem kezem a
farmeromba.
– Most pedig tűnj el! – mordultam rá ki-villantva szemfogaimat.
– Köszönöm! – rebegte a nővé visszaalakuló ork, ahogy futva
elindult a parkoló felé.
Elgondolkodva túrtam bele hátrafésült, ébenfekete hajamba.
„Ennyire a város szívében lenne a főhadiszállásuk? –
töprengtem.”
Érzékeny hallásommal a távolból észleltem, amint egy taxis
ajánlatot
tesz az iménti beszélgetőpartneremnek. Elvigyorodtam, amint
elképzeltem milyen képet vágna, ha tudná az igazságot…
***
Az Arizonába belépve füst, és hangzavar fogadott. A szemrevaló,
mély
dekoltázsú csapos baba megszokott, unott mosollyal üdvözölt.
Vajon
tudja, mi folyik a hátsó teremben, vagy csak egy szimpla
töltelék a
veszélyes társaságnál? Ahogy közelebb léptem, összébb húzta
magán a
blúzát, pedig nem a domborulatait, hanem az ínycsiklandó
nyakán
átsejlő ínycsiklandó artériája vonzotta a
tekintetemet. Éreztem,
ahogy az igazi énem szűkölve szeretne előbújni, de megacéloztam
az
akaratomat, pedig ideje volt a friss vér kortyolgatásának.
Hátramenve, a jelzett helyen bezsúfolt játék automaták mellet,
vörös
fényben szikrázó, ajtónyi nagyságú foltot vettem észre a falon.
Elismerve nyugtáztam ellenségeim szakértelmét, hiszen halandó
ember nem
láthatja, és nem léphet be a titkos helyre. Még egy
tapasztalatlanabb
fajtám béli is nehezen tudná eldönteni, hogy illúzióval, vagy
hologrammal van-e dolga. Szinte szellemként léptem át a nem
létező
akadályon, visszanézve egy boltív rajzolódott ki, amin keresztül
nehézség nélkül lehetett átlátni a kaszinóba.
A kivilágított folyosó levezetett egy ős-régi fából faragott
ajtóhoz.
Szerény becslésem szerint is több száz éves lehetett, népies
díszítéseiből ítélve magyar mesterember munkája. Hirtelen
elkapott a
honvágy a régi alföldi házam után, ahol az élet teljesen
hétköznapi
mederben folyt, állatokat tenyésztettem, földet műveltem, míg
egy
holdvilágos éjszakán idegenek nem törtek be a házamba, és
mindenkit
lemészároltak. A sokktól lebénulva néztem, ahogy szeretteim
nyakát
feltépve kortyolják kiömlő vérüket. A mai napig sem tudom, hogy
engem
miért hagytak életben hagytak, de így utólag azt mondom: nem
bántam meg.
Kiráztam a fejemből nosztalgikus gondolataimat, és benyitottam
az
ajtón. Régi külseje ellenére nyikorgás nélkül, olajozottan,
nesztelenül
tárult fel, mögötte két nagydarab, zöldbőrű ork állt, katonai
egyenruhában. Hatalmas kezükben aprónak látszott a G36C
gépkarabély.
Piros karszalag feszült hatalmas karukon, cölöpszerű lábukon
szilárdan
állták utamat.
– Tűnjetek el! – mordultam rájuk. Esélyt akartam adni nekik,
hogy
feladják torz elveiket, és kilépjenek a boszorkány
szolgálatából. Nem
volt szándékomban bántani őket, de csak egyetlen cél lebegett a
szemem
előtt, megpillanthassam a legendás Rózsát, akinek felkutatására
az
elmúlt száz évet áldoztam, és megtörjem az őt fogva tartó átkot.
Az őrök ormótlan füleiben bluetooh headsetjük szinte eltűnt,
csak a
szaporán villogó kék fény jelezte az adatforgalmat. Az egyik
valamit
suttogott a mikrofonba, majd válaszképpen biccentett. Felém
irányították fegyvereiket, de én már megláttam a szemükben,
hogy mire
készülnek.
Hozzám képest lassított felvételként mozogtak. Megragadtam az
egyik
géppisztoly csövét és a lassabban mozduló őr felé irányítottam.
A nagy
kaliberű lövedékek becsapódásainak ereje hátratántorította az
orkot, és
a tárban lévő harminc skuló szinte szétszaggatta a mellkasát.
Elengedtem a mordályt és jobb kezem kimerevített újperceivel, a
csípőm
lendületét is kihasználva tiszta erőből torkon
vágtam a dromedárt. Vizenyős szeme kikerekedett,
miközben rongybabaként csuklott össze.
Az egész néhány másodperc alatt zajlott le, de nekem egy
pillanatnak
tűnt. Tudtam, hogy a strázsák kötelező bejelentkezésének hiánya
feltűnik a diszpécsernek, és kiadja a riasztást. Úgy számoltam
körülbelül száz-százötven másodpercem van addig. Futásnak
eredtem a
folyosón, reméltem az ösztöneim most sem hagynak cserben, és jó
irányba
megyek. A harmadik sarkon fordultam be, amikor megszólalt
a
fülsiketítő riasztás.
A kanyarodó folyosón beleütköztem egy paksamétákat cipelő
manóba,
amitől a derekamig sem érő apróság hatalmasat esett, a kezében
tartott
iratokat pedig a levegőbe dobta. Szürke egyenruhája nem sokkal
ütött el
ráncos bőrétől, hosszú füle lekonyult, ahogy a földről rám
pislogott.
– Óóóó… – mondta vékonyka hangján, és magára húzott egy
szállongó dokumentumot.
Levettem róla a papírt és mélyen a riadt, lencse alakú szemébe
néztem.
– Tünés! – hörögtem, mert tudtam, hogy az önuralmam végén járok,
és
bármennyire undorodom a szürkeségtől, pillanatokon belül
gumiszerű
nyakába mélyesztem fogamat.
A manó még négykézláb volt, amikor elkezdett sprintelni,
gumitalpú cipője nyikorgott a linóleumon.
A plafonon az eddig álcázott, módosított GS-30-as gépágyú
lejjebb
ereszkedve védelmi funkcióba állt. Minden ügyességemre szükség
volt,
hogy a torkolatából kilövellő áldást elkerüljem. A manónak nem
volt
ilyen szerencséje, alig tett meg néhány métert, amikor a
hatalmas
kaliberű lőszerek kilyuggatták a hátát. Éreztem a
szívdobbanását, amint
egyre erőtlenebbül ver, majd elhalkul. Vágyakozva néztem a
padlón egyre
jobban terjedő vértócsára, de a fülem mellett elsivító golyók
jobb
belátásra késztettek.
Felfutottam a plafonra, de a bőrdzsekimet így is több helyen
keresztüllyuggatták. A következő sarkon már bizonyossá vált,
hogy jó
fele futok, hiszen a folyosó végén lévő ajtót három, lézeres
irányzékú,
nagyteljesítményű golyószóró védte. A motorok azonnal
felzümmögtek,
ahogy célba vettek, én pedig tudtam, hogy a koncentrált össztűz
ellen
semmi esélyem sincs. Még láttam, ahogy felpörög a golyószóró, és
a
halálos üzenetek elhagyják a torkolatot, éreztem becsapódásukat
a
mellkasomba. Erejük több méterre hátrarepített, hátamon csúszva
értem
el a falig, de a fájdalmat elnyomta az ereimben keringő
adrenalin.
Kabátom cafatokba lógott rajtam, golyóálló mellényem pedig
összetörve,
hasznavehetetlenné vált.
Pillanatok múlva azok a lövedékek, amik a védtelen testrészeimbe
csapódtak, gomolygó füst kíséretében lökődtek ki.
A pirosra hevült golyószórók még pörögtek egy kicsit mielőtt
kattanva megálltak.
Lassan feltápászkodtam a földről, és egyre gyorsuló sebességgel
futottam az ajtó felé, a folyosó falait csak elmosódott csíknak
érzékeltem. Minden erőmet, mé-lyen szunnyadó dühömet beleadtam a
rú-gásba. A kétszárnyú, acéllemezzel megerősített ajtó
forgácslapként
robbant széjjel.
Átalakulásom teljes volt, szemfogam előtört kényszerű
rabságából,
szemem vörösben izzott, ahogy berobbantam a szigorúan védett
irodába.
Vér! Vér! Vér! – ez tombolt a fejemben. Prédát kerestem az
ízlésesen
berendezett szobában, és megtaláltam a bejárat melletti hegyes
fülű,
fekete bőrű férfiban. A fémforgácsok még nem estek le a csupasz,
porral
borított padlóra, amikor én már a torkát haraptam és a bugyogó
vér
ízétől megrészegülve téptem, szaggattam az ereket. Áldozatom
tétován
tapogatózott a derekán lógó Taurus pisztoly után, másik kezével
pedig
egyre erőtlenebbül próbált eltolni magától. Még rángatózott a
teste,
amikor eleresztettem, kiömlő vérét szivacsként szívta magába a
ruhája.
Hátamban hirtelen éles fájdalmat éreztem, meg-hökkenve néztem a
mellkasomból előmeredő katonai szuronyra. Egyetlen
lehetőségként
előre ugorva lecsúsztam a pengéről. Megfordulva egy sötét tündét
pillantottam meg, akinek a Kalasnyikovjára szerelt szuronyáról
csöpögött a vérem. Fejemet célba véve emelte fel a fegyvert a
válláig,
az ujja ráfeszült a ravaszra. Jobb kezemmel megragadtam a puska
csövét,
ballal pedig egy csapással egyszerre törtem el a fegyver tusát
és az
azt tartó kart. Közelebb húztam magamhoz és rátapadtam a
nyakára.
Élvezettel kortyoltam a megédesedett vérét.
Alkarommal megtöröltem a számat, és körbenéztem.
Az ereimben keringő adrenalintól és
az
elfogyasztott vértől legyőzhetetlennek éreztem magam, sajnos
ekkor éreztem meg az ezüst összetéveszthetetlenül szúrós szagát.
– Herczeg! – hangzott fel a távolabbi sarokból az ismerősen
reszelős hang. – Tudtam, hogy eljössz, a kártyák megsúgták.
A homályból előbukkant a boszorkány. Csillagtalan, koromfekete
éjszakát
idéző hosszú, kivágott ruhája, és alabástrom bőre különleges
kontrasztot alkotott. Nyakában kristályokkal díszített ősi
láncot
hordott, kezében pedig apró, női mobiltelefont tartott.
Nem pazaroltam az időmet beszélgetés-re, hanem azonnal támadásba
lendültem. Ugrásomat mágia akasztotta meg, ami forgószélként
vágott a
legközelebbi falhoz. Éreztem, ahogy a vállam roppan, majd
kicsavarodott
karral estem a földre. Feltápászkodtam, és visszahúztam a törött
testrészt a helyére. Furcsa bizsergés futott rajtam végig, ahogy
a
csontdarabok újra összeforrtak. A Boszorkány közben egy üvegcsét
vett
elő, amiből a folyékony anyag a gravitációt meghazudtolva
kilebegett.
Mágikus ezüst nitrát!
Tudtam, esélyem sincs a következő támadás ellen, csak ha
megelőzöm. A
bejáratnál heverő sötét tünde fegyvere hívogatóan csillant meg.
Az
ezüst nitrát már elkezdett a levegőben folyni felém, amikor a
Kalasnyikovhoz ugrottam, és a csövénél megragadva az ellenségem
felé
dobtam.
A fegyver pörögve suhant a cél felé, a szuronyra tapadt
vércseppjeim
szemerkélő esőként terítette be a falat. A Boszorkány kitárt
kézzel, és
lehunyt szemmel mormolta a varázsigéit, amikor a szurony
gyomorforgató
hang kíséretében átvágta a torkát, majd tovább hatolva eltörte a
nyakcsigolyát. A támadás erejétől oldalra csapódott a test, és a
felém
lebegő anyaggal egyszerre hullott a földre. Undorodva néztem a
fej
nélküli torzót, ami néhány másodpercig még rángatódzott a
földön.
Éreztem, ahogy a dübörgés alábbhagy a fülemben és a szemfogam
visszahúzódik az ínyembe. A hátsó falnál lévő
ezüstrácsokkal határolt
cellához léptem, és mindenre felkészülten lestem be a
félhomályba.
Megpillantottam az összetákolt fapriccsen fekvő öreg nőt.
Csupasz,
fonnyadt melléből korhadt kerítéskaró állt ki, bőre összeszáradt
az
évszázados alvás alatt. A szíve feletti tetovált fekete rózsa –
amiről
a nevét is kapta – csak halványan volt kivehető a ráncok közt.
Megragadtam a cellát záró ezüstlakatot, és nem törődve a
fájdalommal
megpróbáltam letörni a zárat. Égett hús szaga töltötte be a
termet, a
kezemmel együtt a lelkem is megégett. Örökkévalóságig tartott,
és a
kínszenvedés megvadult folyamként robbant a fejemben, amikor
éreztem,
hogy a fém görbül a kezemben, majd elpattan.
Tudtam, hogy az átkot csak egyféleképpen tudom megtörni, így
visszakúsztam a boszorkány testéhez, és megtöltöttem a
szájüregemet
langyos, ízletes vérével. Minden erőmet összeszedve újra a
cellához
vánszorogtam, és kihúztam az évszázados fakarót az összeaszott
testből.
Majd ráborultam, és megcsókoltam. A számban tartott éltető nedűt
lassan, apránként csorgattam át. Egészen addig, amíg éreztem,
hogy a
test mocorogni nem kezd alattam, mellei megkeményedését pedig
zavartan
észleltem.
Segítettem, felültetni, majd ráterítettem golyó rágta kabátomat.
Hófehér bőre még jobban kiemelte élettel teli, csillogó szemét,
aranyló haja szelíden omlott a vállára, csinos, aranyos arcából
kedvesen villantak ki vámpírfogai..
– Ki vagy? – húzta össze magán szégyenlősen a dzsekimet. – És én
hol vagyok?
– Jó reggelt, Csipke Rózsa! – helyeztem magam kényelembe a poros
padlón.
– Az elmúlt száz évben téged kerestelek, de ez egy hosszú
történet.
Elmeséljem?
