Sci-fi, fantasy, vámpíros, humoros, kalandos, illusztrált...                       

MEZTELEN ÜGYNÖK szórakoztató folyóirat a könnyű, fantasztikus novellák kedvelőinek...

Honlap-menü


Statisztika


Keresés


Reklámok



Üdvözöllek, Vendég · RSS 2019.Jan.19, 02:20

Nyitólap » Cikkek » Irodalmi Írások

MICKEY LONG - ÉBREDÉS
Debrecen, Magyarország második legnagyobb városa, ahol a nappal nyüzsgő emberi lényeknek tudomásuk sincs az igazságról. A Plázában, vagy a Fórumban időző élők a pillanat emberei, akik az előttük álló évektől parázva már most mindent birtokolni akarnak, tárgyakat, élményeket, élőlényeket. Bármi áron.
Közben meg a puszta túlélésre is alig van esélyük, mert esténkén a mi fajtánk az úr…

***

A Nagyállomás színesen sürgő forgatagában feltűnés nélkül tudtam elvegyülni. A várótermet megtöltötték a rokonaikra, barátaikra várók, honfitársaik érkezését leső arab menekültek és melegedni vágyó hajléktalanok. A járőröző rendőrpáros unott arccal sétált végig a termen, közönyösen elfordulva a hangoskodó afgán társaságtól.
Különleges szememmel a rendőröket körbelengő feszültséggel teli vörös ködöt is láttam, de én is elfordítottam a tekintetem, mert nem akartam feltűnést kelteni. A környezetükben beszélgető emberek is önkéntelenül arrébb húzódtak.
A befutó vonatról érkező tömeg nagy zajjal, hirtelen lepte meg az aulát. Célpontomat, a húsz év körüli bigét könnyedén beazonosítottam a mocskos zöld színű aurájáról. Hófehér kabátja, mint ártatlan pillangó szárnya villant meg az emberek között. Feltűnés nélkül löktem el magam a hirdetési oszloptól, amit eddig támasztottam, és a nyomába eredtem. Az állomásról kiérve jobbra fordult a taxiállomás felé. Reméltem, hogy nem fog kocsiba szállni, mert nem sok kedvem volt egy macska-egér játékhoz, de szerencsémre a lány továbbhaladt az elhagyatott bekötőút felé. Magas sarkú cipője ütemesen kopogott a betonon, ahogy a csípőjét csábosan riszálva sietett célja felé, apró retiküljét pedig magához szorította. A főútról behallatszó autózajok hangosan visszhangzottak a fülemben. Megszaporázva lépteimet hangtalanul közeledtem hozzá. Amikor már csak néhány lépésre voltam tőle, kiterjesztettem az aurámat.  Mintha  betonfalba  ütközött volna, úgy állt meg a csaj. Felém fordult és a szája sikolyra nyílt.
Bár nem szokásom az ilyen, de nem akartam magyarázkodással tölteni az időmet, így hatalmas ütöttem apró állára. Hátracsapódott a feje, teste felemelkedett a levegőbe és hátrazuhant. Utána ugrottam és a nyakánál fogva felemeltem a földről.
– Hagyjuk a rizsát! Tudom ki vagy! – hajoltam közelebb hozzá. Néhány vércsepp hullott a számból, mert ketrecéből kitörő vadállatként szabadult ki ínyem fogságából két pár szemfogam. – Hol van Rózsa?
A kezemben tartott lány látványos át-alakuláson ment át. Szép arca eltorzult, szeme megnagyobbodott, fitos orra kiszélesedve disznószerűvé vált, nyaka úgy megvastagodott, hogy alig bírtam átfogni egy kézzel. Láttam az auráján a felismerés színe váltását, a rémület ínycsiklandó illatát pedig élvezettel szippantottam be.
– Ne bánts, Herczeg! – sápítozta az orkká változott áldozatom. – Elmondom, csak hagyjál futni!
Tízszer erősebb voltam, mint egy ember, de a fél kézzel tartott másfél mázsás súly kezdett nehézzé válni. Lazítottam a fogásomon, mire az ork levegőhöz jutott.
– A Csapó utcán lévő Arizona kasziónban van egy lejárat – hadarta kigúvadt szemmel – a hátsó játékteremben. A sarokban van a rejtett ajtó. Esküszöm, ennyit tudok!
Testének szagából éreztem, hogy nem hazudik. Csak a félelem bűzét szimatoltam, nem érzékeltem a valótlan állítások savanykás-édeskés aromáját. Elengedtem a nyakát, és beletöröltem kezem a farmeromba.
– Most pedig tűnj el! – mordultam rá ki-villantva szemfogaimat.
– Köszönöm! – rebegte a nővé visszaalakuló ork, ahogy futva elindult a parkoló felé.
Elgondolkodva túrtam bele hátrafésült, ébenfekete hajamba.
„Ennyire a város szívében lenne a főhadiszállásuk? – töprengtem.”
Érzékeny hallásommal a távolból észleltem, amint egy taxis ajánlatot tesz az iménti beszélgetőpartneremnek. Elvigyorodtam, amint elképzeltem milyen képet vágna, ha tudná az igazságot…

*** 

Az Arizonába belépve füst, és hangzavar fogadott. A szemrevaló, mély dekoltázsú csapos baba megszokott, unott mosollyal üdvözölt. Vajon tudja, mi folyik a hátsó teremben, vagy csak egy szimpla töltelék a veszélyes társaságnál? Ahogy közelebb léptem, összébb húzta magán a blúzát,  pedig nem a domborulatait, hanem az ínycsiklandó nyakán átsejlő ínycsiklandó artériája vonzotta a tekintetemet. Éreztem, ahogy az igazi énem szűkölve szeretne előbújni, de megacéloztam az akaratomat, pedig ideje volt a friss vér kortyolgatásának.
Hátramenve, a jelzett helyen bezsúfolt játék automaták mellet, vörös fényben szikrázó, ajtónyi nagyságú foltot vettem észre a falon. Elismerve nyugtáztam ellenségeim szakértelmét, hiszen halandó ember nem láthatja, és nem léphet be a titkos helyre. Még egy tapasztalatlanabb fajtám béli is nehezen tudná eldönteni, hogy illúzióval, vagy hologrammal van-e dolga. Szinte szellemként léptem át a nem létező akadályon, visszanézve egy boltív rajzolódott ki, amin keresztül nehézség nélkül lehetett átlátni a kaszinóba.
A kivilágított folyosó levezetett egy ős-régi fából faragott ajtóhoz. Szerény becslésem szerint is több száz éves lehetett, népies díszítéseiből ítélve magyar mesterember munkája. Hirtelen elkapott a honvágy a régi alföldi házam után, ahol az élet teljesen hétköznapi mederben folyt, állatokat tenyésztettem, földet műveltem, míg egy holdvilágos éjszakán idegenek nem törtek be a házamba, és mindenkit lemészároltak. A sokktól lebénulva néztem, ahogy szeretteim nyakát feltépve kortyolják kiömlő vérüket. A mai napig sem tudom, hogy engem miért hagytak életben hagytak, de így utólag azt mondom: nem bántam meg.
Kiráztam a fejemből nosztalgikus gondolataimat, és benyitottam az ajtón. Régi külseje ellenére nyikorgás nélkül, olajozottan, nesztelenül tárult fel, mögötte két nagydarab, zöldbőrű ork állt, katonai egyenruhában. Hatalmas kezükben aprónak látszott a G36C gépkarabély. Piros karszalag feszült hatalmas karukon, cölöpszerű lábukon szilárdan állták utamat.
– Tűnjetek el! – mordultam rájuk. Esélyt akartam adni nekik, hogy feladják torz elveiket, és kilépjenek a boszorkány szolgálatából. Nem volt szándékomban bántani őket, de csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt, megpillanthassam a legendás Rózsát, akinek felkutatására az elmúlt száz évet áldoztam, és megtörjem az őt fogva tartó átkot.
Az őrök ormótlan füleiben bluetooh headsetjük szinte eltűnt, csak a szaporán villogó kék fény jelezte az adatforgalmat. Az egyik valamit suttogott a mikrofonba, majd válaszképpen biccentett. Felém irányították fegyvereiket, de én már megláttam a szemükben, hogy mire készülnek.
Hozzám képest lassított felvételként mozogtak. Megragadtam az egyik géppisztoly csövét és a lassabban mozduló őr felé irányítottam. A nagy kaliberű lövedékek becsapódásainak ereje hátratántorította az orkot, és a tárban lévő harminc skuló szinte szétszaggatta a mellkasát. Elengedtem a mordályt és jobb kezem kimerevített újperceivel, a csípőm lendületét is kihasználva  tiszta erőből torkon vágtam  a  dromedárt. Vizenyős szeme kikerekedett, miközben rongybabaként csuklott össze.
Az egész néhány másodperc alatt zajlott le, de nekem egy pillanatnak tűnt. Tudtam, hogy a strázsák kötelező bejelentkezésének hiánya feltűnik a diszpécsernek, és kiadja a riasztást. Úgy számoltam körülbelül száz-százötven másodpercem van addig. Futásnak eredtem a folyosón, reméltem az ösztöneim most sem hagynak cserben, és jó irányba megyek.  A harmadik sarkon fordultam be, amikor megszólalt a fülsiketítő riasztás.
A kanyarodó folyosón beleütköztem egy paksamétákat cipelő manóba, amitől a derekamig sem érő apróság hatalmasat esett, a kezében tartott iratokat pedig a levegőbe dobta. Szürke egyenruhája nem sokkal ütött el ráncos bőrétől, hosszú füle lekonyult, ahogy a földről rám pislogott.
– Óóóó… – mondta vékonyka hangján, és magára húzott egy szállongó dokumentumot.
Levettem róla a papírt és mélyen a riadt, lencse alakú szemébe néztem.
– Tünés! – hörögtem, mert tudtam, hogy az önuralmam végén járok, és bármennyire undorodom a szürkeségtől, pillanatokon belül gumiszerű nyakába mélyesztem fogamat.
A manó még négykézláb volt, amikor elkezdett sprintelni, gumitalpú cipője nyikorgott a linóleumon.
A plafonon az eddig álcázott, módosított GS-30-as gépágyú lejjebb ereszkedve védelmi funkcióba állt. Minden ügyességemre szükség volt, hogy a torkolatából kilövellő áldást elkerüljem. A manónak nem volt ilyen szerencséje, alig tett meg néhány métert, amikor a hatalmas kaliberű lőszerek kilyuggatták a hátát. Éreztem a szívdobbanását, amint egyre erőtlenebbül ver, majd elhalkul. Vágyakozva néztem a padlón egyre jobban terjedő vértócsára, de a fülem mellett elsivító golyók jobb belátásra késztettek.
Felfutottam a plafonra, de a bőrdzsekimet így is több helyen keresztüllyuggatták. A következő sarkon már bizonyossá vált, hogy jó fele futok, hiszen a folyosó végén lévő ajtót három, lézeres irányzékú, nagyteljesítményű golyószóró védte. A motorok azonnal felzümmögtek, ahogy célba vettek, én pedig tudtam, hogy a koncentrált össztűz ellen semmi esélyem sincs. Még láttam, ahogy felpörög a golyószóró, és a halálos üzenetek elhagyják a torkolatot, éreztem becsapódásukat a mellkasomba. Erejük több méterre hátrarepített, hátamon csúszva értem el a falig, de a  fájdalmat elnyomta az ereimben keringő adrenalin. Kabátom cafatokba lógott rajtam, golyóálló mellényem pedig összetörve, hasznavehetetlenné vált.
Pillanatok múlva azok a lövedékek, amik a védtelen testrészeimbe csapódtak, gomolygó füst kíséretében lökődtek ki.
A pirosra hevült golyószórók még pörögtek egy kicsit mielőtt kattanva megálltak.
Lassan feltápászkodtam a földről, és egyre gyorsuló sebességgel futottam az ajtó felé, a folyosó falait csak elmosódott csíknak érzékeltem. Minden erőmet, mé-lyen szunnyadó dühömet beleadtam a rú-gásba. A kétszárnyú, acéllemezzel megerősített ajtó forgácslapként robbant széjjel.
Átalakulásom teljes volt, szemfogam előtört kényszerű rabságából, szemem vörösben izzott, ahogy berobbantam a szigorúan védett irodába.
Vér! Vér! Vér! – ez tombolt a fejemben. Prédát kerestem az ízlésesen berendezett szobában, és megtaláltam a bejárat melletti hegyes fülű, fekete bőrű férfiban. A fémforgácsok még nem estek le a csupasz, porral borított padlóra, amikor én már a torkát haraptam és a bugyogó vér ízétől megrészegülve téptem, szaggattam az ereket. Áldozatom tétován tapogatózott a derekán lógó Taurus pisztoly után, másik kezével pedig egyre erőtlenebbül próbált eltolni magától. Még rángatózott a teste, amikor eleresztettem, kiömlő vérét szivacsként szívta magába a ruhája. Hátamban hirtelen éles fájdalmat éreztem, meg-hökkenve néztem a mellkasomból előmeredő katonai szuronyra. Egyetlen lehetőségként előre ugorva lecsúsztam a pengéről. Megfordulva egy sötét tündét pillantottam meg, akinek a Kalasnyikovjára szerelt szuronyáról csöpögött a vérem. Fejemet célba véve emelte fel a fegyvert a válláig, az ujja ráfeszült a ravaszra. Jobb kezemmel megragadtam a puska csövét, ballal pedig egy csapással egyszerre törtem el a fegyver tusát és az azt tartó kart. Közelebb húztam magamhoz és rátapadtam a nyakára. Élvezettel kortyoltam a megédesedett vérét.
Alkarommal megtöröltem a számat, és körbenéztem.
Az ereimben keringő adrenalintól  és  az     
elfogyasztott vértől legyőzhetetlennek éreztem magam, sajnos ekkor éreztem meg az ezüst összetéveszthetetlenül szúrós szagát.
– Herczeg! – hangzott fel a távolabbi sarokból az ismerősen reszelős hang. – Tudtam, hogy eljössz, a kártyák megsúgták.
A homályból előbukkant a boszorkány. Csillagtalan, koromfekete éjszakát idéző hosszú, kivágott ruhája, és alabástrom bőre különleges kontrasztot alkotott. Nyakában kristályokkal díszített ősi láncot hordott, kezében pedig apró, női mobiltelefont tartott.
Nem pazaroltam az időmet beszélgetés-re, hanem azonnal támadásba lendültem. Ugrásomat mágia akasztotta meg, ami forgószélként vágott a legközelebbi falhoz. Éreztem, ahogy a vállam roppan, majd kicsavarodott karral estem a földre. Feltápászkodtam, és visszahúztam a törött testrészt a helyére. Furcsa bizsergés futott rajtam végig, ahogy a csontdarabok újra összeforrtak. A Boszorkány közben egy üvegcsét vett elő, amiből a folyékony anyag a gravitációt meghazudtolva kilebegett.
Mágikus ezüst nitrát!
Tudtam, esélyem sincs a következő támadás ellen, csak ha megelőzöm. A bejáratnál heverő sötét tünde fegyvere hívogatóan csillant meg. Az ezüst nitrát már elkezdett a levegőben folyni felém, amikor a Kalasnyikovhoz ugrottam, és a csövénél megragadva az ellenségem felé dobtam.
A fegyver pörögve suhant a cél felé, a szuronyra tapadt vércseppjeim szemerkélő esőként terítette be a falat. A Boszorkány kitárt kézzel, és lehunyt szemmel mormolta a varázsigéit, amikor a szurony gyomorforgató hang kíséretében átvágta a torkát, majd tovább hatolva eltörte a nyakcsigolyát. A támadás erejétől oldalra csapódott a test, és a felém lebegő anyaggal egyszerre hullott a földre. Undorodva néztem a fej nélküli torzót, ami néhány másodpercig még rángatódzott a földön.
Éreztem, ahogy a dübörgés alábbhagy a fülemben és a szemfogam visszahúzódik az ínyembe. A hátsó falnál lévő  ezüstrácsokkal határolt cellához léptem, és mindenre felkészülten lestem be a félhomályba.
Megpillantottam az összetákolt fapriccsen fekvő öreg nőt. Csupasz, fonnyadt melléből korhadt kerítéskaró állt ki, bőre összeszáradt az évszázados alvás alatt. A szíve feletti tetovált fekete rózsa – amiről a nevét is kapta – csak halványan volt kivehető a ráncok közt.
Megragadtam a cellát záró ezüstlakatot, és nem törődve a fájdalommal megpróbáltam letörni a zárat. Égett hús szaga töltötte be a termet, a kezemmel együtt a lelkem is megégett. Örökkévalóságig tartott, és a kínszenvedés megvadult folyamként robbant a fejemben, amikor éreztem, hogy a fém görbül a kezemben, majd elpattan.
Tudtam, hogy az átkot csak egyféleképpen tudom megtörni, így visszakúsztam a boszorkány testéhez, és megtöltöttem a szájüregemet langyos, ízletes vérével. Minden erőmet összeszedve újra a cellához vánszorogtam, és kihúztam az évszázados fakarót az összeaszott testből. Majd ráborultam, és megcsókoltam. A számban tartott éltető nedűt lassan, apránként csorgattam át. Egészen addig, amíg éreztem, hogy a test mocorogni nem kezd alattam, mellei megkeményedését pedig zavartan észleltem.
Segítettem, felültetni, majd ráterítettem golyó rágta kabátomat.
Hófehér bőre még jobban kiemelte élettel teli, csillogó szemét, aranyló haja szelíden omlott a vállára, csinos, aranyos arcából kedvesen villantak ki vámpírfogai..
– Ki vagy? – húzta össze magán szégyenlősen a dzsekimet. – És én hol vagyok?
– Jó reggelt, Csipke Rózsa! – helyeztem magam kényelembe a poros padlón. – Az elmúlt száz évben téged kerestelek, de ez egy hosszú történet. Elmeséljem?
Kategória: Irodalmi Írások | Hozzáadta: kraki (2011.Jún.01)
Megtekintések száma: 644 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]
Copyright Andy Baron © 2019