Amikor Zsola, a helyettesem szólt, hogy rá kellene néznem a gyerekeink történelem jegyzeteire, azt gondoltam, azért, mert dolgozat lesz töriből. Néha konzultálunk egyazon osztályba járó csemetéink tanulmányi előmeneteléről, ezért még elvégeztem ezt-azt az Időjáró Magazin retinára vetített kiadásának e heti teendői közül, majd sietség nélkül a szememre hívtam a gyerek digitális jegyzeteit. Kivezettem balra a léghoki szuperkupa összefoglalóját, és ránéztem a töri jegyzetre. Majdnem leestem a lebegő fotelomról, amikor a minap tárgyalt huszonegyedik század elejét olvastam, illetve amit arról a gyerek az órán beszkennelt.

Az elmúlt évszázad végéig még minden úgy alakult, ahogyan addig ismertem, délszláv háború, iraki háború, ilyen, meg olyan háború. Aztán a tanár szerint –valamikor a kétezer tízes évek elején – beköszöntött a béke kora. Túlnépesedés persze, hogy volt (ez pompás három négyzetméteres főnöki irodám ablakából kinézve is látható), de béke és harmónia köszöntött az emberiségre.

– Ez nem is így történt! – kiáltottam fel. – Csak néhány évtizede van béke!

Felhívtam fülbe épített telefonomon Zsolát.

– Olvasd tovább! – mondta rejtélyesen. – Megvárom.

A tananyag szerint a nehezen induló, de egyre szélesebb körben olvasókra találó MEZTELEN ÜGYNÖK Szórakoztató Irodalmi Magazin volt ennek a folyamatnak a katalizátora. Az emberek egyre inkább érezni kezdték, hogy szélsőséges, agresszív indulataikat kiélhetik az irodalom virtuális világában is, és nem kell egymást harapdálniuk.

–  De hát ezt mi csináltuk! – hápogtam. – És egy mondat sincs rólunk említve.

– És az a legdurvább – jelentette ki a barátom, – hogy mások észre sem vették, amikor megváltozott a történelem. Leteszteltem. Még Hajnalsugárka, a párom is azt mondta; mindig is ezt tanultuk az iskolában.

– Hát, ha babérkoszorút nem is kapunk érte, legalább nagy jót tettünk az emberiségnek.

– Figyelj főnök! – Zsola hangszínéből éreztem, hogy az ilyenkor szokásos ötletelése jön. – Mi lenne, ha áthoznánk az időjáraton a folyóirat főszerkesztőjét, és az írókat? Megünnepelnénk a dolgot, és legalább nekünk is megköszönné valaki.

Elgondolkoztam ezen, de arra jutottam, hogy ne tegyük.

– Ne tegyük! – mondtam neki is. – Csak összezavarnánk őket, aztán még elbaltáznák a dolgokat. Tudom is én, olyasféle novellákat írnának, amitől az emberek visszaszoknának a viszálykodáshoz. Meg aztán nem is hinnék, hogy mi küldtük a fejükbe a témákat. Biztosan minden dicsőséget önmaguknak akarnak! Ne feledd, ezek még a huszadik században születtek, szinte barbárok.

Szomorúan hallgattunk, aztán egy gyors vezényszóval bontottuk a vonalat. Az én vezényszavam a hokedli volt, ez a lebegő fotelek korában ismeretlenné vált kifejezés. Mindig jobb kedvre derített, amikor suttogva kimondtam: „hokedli”.

Nem is bánkódtam már, amikor retinám deszktopjára visszaúsztattam a léghoki összefoglalóját, illetve amit közben a béta hetes szinaptikus agyrögzítőm felvett, hogy ne maradjak le semmiről. Még jó, mert Escobalt VII. a tesztoszterontól dagadó hermafrodita éppen egy hatalmas találatot varrt be Süsü hálójába, csak úgy sistergett az antigrav labda nyomvonala...