Az Időjáró Magazin főszerkesztőjeként megtehetem, hogy napközben, amíg polgártársaim a gazdaság örökké dübörgő motorján ügyködnek, inkább idefent lebegjek. Itt a búra alatt, a függőkertek szintjén, ahol látszik az ég kékje, ahol nem hat a szinaptikus reklám, és ahova nem sugározzák a kétszáz éve bonyolódó sorozatok legújabb epizódjait. Befejeztem a lapzártát, és élveztem a szokatlanul ritka népsűrűséget. Szinte magányosan lebegtem csili-vili szabadliftemmel az egyedüllétnek abban az állapotában, amikor a legközelebbi polgártárs is felfoghatatlanul távol, két-három méternyire található. Kiváltságos helyzetemet az újságomnál betöltött jól jövedelmező állásomnak köszönhetem. Az Időjáró piacvezető kiadványnak számított a retinára vetített médiumok között. Kicsit bosszantott, amikor helyettesem, Zsola szignálja megszólalt az Eustach-kürtöm hangszórójában. Kettőt pislantva, a mindenhol ott lebegő porwebkameráknak hála, beúsztattam látóterembe a barátom képét. – Ezt hallanod kell! – Kerek ábrázata csak úgy sugárzott a lelkesedéstől. – Az Öreg zöld utat adott a múltbeli sorozathoz! Ez idáig a liftemmel repdestem, de most már az örömtől is. Tehát megvalósulhat az ötletünk, hogy az új időkapu technológiával megkezdjünk egy irodalminak álcázott szórakoztató sorozatot. Az Öreg, vagyis a kétszáz éve mosolygó Ómolnár, aki annyi megfiatalító implantátumot szereltetett a testébe, hogy a szakma inkább már Újmolnárként emlegette, belátta végre tervünk jelentőségét. Mi magunk valódi papír kiadványokat lapozgatva már fel is kutattuk, hogy a „Meztelen Ügynök” című sorozat tényleg létezett, első példánya a huszonegyedik század elején jelent meg. Ugyan szórakoztató irodalomként vették kézbe az olvasók, de valójában a sorokban elrejtett kódok arra programozták őket, hogy a műélvezeten keresztül eljuthassanak a szeretet és a béke állapotáig. Mert ki akarna háborúban valódi vért ontani, ha megteheti olvasóként, íróként. Ki akarna így ártani a másiknak? Szóval a világbéke miatt találtuk ki ezt az egészet. Behülyítettem rá Zsolát, és az író barátainkat. – Mást sem kell tennünk – mondtam helyettesemnek –, mint újra nyomdába adni a már fellelt példányokat, és visszaküldeni az időkapun keresztül kétezertizenegybe! – Valami nem hagy nyugodni főnök – aggodalmaskodott kedves kollégám. – Azok a példányok már léteznek, hiszen az a néhány agyonolvasott antikvár darab is a múltból van. Ha mi újra kinyomtatjuk, majd visszaküldjük, aztán újra, és újra, akkor a forgalomba kerülő Meztelen Ügynökök száma végtelenre duzzad, és Páff! Vége lesz a világnak! – Hű kispofám, de igazad van! Megpróbáltam a problémára megoldást lelni, de az agyam ilyenkor sziesztázott. – Figyelj – mondtam, csak az okoskodás kedvéért. – Csináljuk azt, hogy nem csinálunk semmit! A végén meg felvesszük a prémiumot, ahogyan a tiniknek készített arclemosó tonikba rejtett növekedési hormonért is. Ez utóbbit persze Zsola ötlötte ki, de én kisajátítottam, ő meg nem ellenkezett. Én sokkal erősebb és nagyobb vagyok, hála a múltban addigra tényleg megjelent növekedést fokozó kozmetikumnak, és annak, hogy a hirdetések buzdítására dédnagypapi szorgosan kente vele a pattanásait. Ezeket a reklámokat csak úgy becsúsztattuk az időkapu résébe, mint egy levélládába. – Te mekkora zseni vagy! – lelkendezett hű alvezérem. – Hiszen ha már megvan az antikvár darab, csak kiprintelek egy újat a kvarktintasugaras karórámon, egymás mellé tesszük a kettőt és voálá: kész a projekt. Ki tudja bebizonyítani, hogy nem is csináltunk semmit? – Igen – fejeztem be a gondolatot –, szerencsére az utolsó történész már száz éve beállt retinabemondónak, lebukás kizárt! Boldogan lebegtem a kupola alatt, a dicsőséget ízlelgetve. Milyen jó ötlet volt, hogy könnyedén, szórakoztatva, a sorozattal programozzuk át igényes olvasóink ezreit! Éveken keresztül juttattuk olvasnivalóhoz azokat, akik szerettek nyakig elmerülni a sci-fi, fantasy, és egyéb kellemes műfajokban. Mert nekik készült ez a sorozat! Első megjelenés: kétszáz évvel ezelőtt, kettőezertizenegy tavaszán.
