Az alázatról beszélek!                                                                                                                                                                                                                                                                

Tanulom már egy pár évtizede, és még mindig nem vagyok vizsgakész teljesen. Olyan tanárokkal találkoztam közben, mint a gyermekeim. A szüleim nem tudtak e tekintetben példát mutatni, mert ők mihelyst a bölcsesség kövét magukhoz vélték ragadni, az alázatot "fölézettel" írták felül. Ez a "fölézet" az ellenpár: a fölérendelés. (Ha az alázat az alárendelés.) Mennyi fölényes embert ismertem, aki mind tanítani akarták a saját fölézetüket! És a leckékben az a szép, hogy nincsenek benne a tantervben, hanem váratlanul kapom mindet. Aki az izgalmat szereti, az kedveli az ilyen hirtelen leckéket is. Ez is van olyan izgi, mint a banji jumping. És ettől is összecsinálhatod magad.

Szóval van ez a magazin, amiben főszerkesztőként egy kisebb hiányosságot észrevétlenül hagytam. Aztán van ez a Mickey Long, ez a vidéki srác, akiről minden beszélgetésünk alkalmával pont az alázat jutott eszembe. Hogy milyen kedves, és alázatos. Mondom: én az alázat szónak már elhagytam azt a megalázkodó, egzisztenciális fealingjét, nekem inkább a sportban ismert, fegyelmezett alárendeltség ugrik be róla. Tehát nem is lenézően tulajdonítottam ezt a dolgot Mickey-nek, bár azzal a gyanúval éltem, hogy lehet a"csak udvarias vagyok" összetevő miatt ilyen ő. De mindenképp szerettem ezt a tulajdonságát.                                                    

És akkor a szerkesztői figyelmetlenség pont ezt a Mickey Longot sújtotta, mert az ő novellájáról maradt le a poén. Az egész novi a poén alá épült, mint általában a poénos noviktól elvárható. Igenis lett volna oka az őrjöngésre, de papírforma szerint legalábbis csalódottnak kellene lennie.

Amikor ez a visszacsinálhatatlan bibi kiderült, és amikor még nem hívtam Mickey-t, hogy tud-e róla, akkor én elkezdtem tisztázni magam. Mosakodni. Úgy csináltam, hogy megnéztem az íróimnak küldött utolsó emailt, amiben sokadszorra kértem őket az aktuális szerkesztett anyag átnézésére. Ezekben a levelekben bíztattam őket, hogy főleg a saját alkotásaikat nézzék át, tördelési hibákat keresve.                                                                                                                                                                      

Némileg megtisztultam ettől a mosakodástól, mert kiderült, hogy a barátomhoz már a rossz anyag került, és ő sem vette észre. Így megbátorodva (és önfelmentve) hívtam telefonon.                                                                                                                     

És akkor kaptam a soron következő leckémet tőle, vagyis tanárommá vált ő is. Mert tudott már a dologról, és mégsem csinálta a feszkót, hanem ellenkezőleg: ő vigasztalt engem!                                                                                                                      

Azt mondta, hogy gondolt arra is, talán direkt vágtam le a végét. Azt is mondta, hogy van egy csomó ötlete a reklámra, és inkább azzal foglalkozzunk.

Szóval a tananyagot megkaptam, és most csinálom házi feladatként. Éppen keresem az összefüggést ebben a mentális függvényben az alázat és a hála között. Hogy ez a kettő hogyan vannak együtt. Mert én nagyon hálás vagyok ennek a srácnak, és köszönöm a leckét!