IDE KÜLDJÉTEK A SAJÁT NOVELLÁKAT, CIKKEKET, EGYÉB ÍRÁSAITOKAT. EZEKET AZTÁN JÓL MEGVITATJUK! Úgy rendszerezném az ide beömlő, nagy mennyiségű anyagot , hogy például amelyik tagunknak öt írásnál több műve van feltöltve, az kap egy külön gombot a Főoldal - Írás beküldése - Tagjaink Saját írásai gombon. De persze ebben is ötletelhettek... Ajánlom, hogy minimum tízes betűméretet állítsatok be a jobb olvashatóság kedvéért.
A TEREMTŐ MAGÁNYA Ez az alkotás tőlem szokatlan módon szinte emelkedett, és nem itatódott át cinikus humorral. Teljesen bizonytalan is vagyok afelől, hogy tetszik-e egyáltalán valakinek...
– Atyám ébren vagy? A kölyök kamaszos sutasággal toporgott az óriási arc előtt. Szégyen nélkül viselte meztelenségét. – Atyám! A teremtő csukott szemhéjai megrándultak, ívelt szemöldöke feljebb szaladt, beráncolva homlokát. – Na? – morogta. – Mi van már megint? – A lánnyal játszottunk és nem találjuk a mászófát! – panaszolta a fiú. – Hova tetted? – Fáradt vagyok. A fát átültettem a patakpartra, és most menj vissza! – Nem tudnál velünk játszani? Légy szíves, csak ebédig! – Elfújlak kölyök! – atya átfordult a dombon, amit előzőleg selymes fűvel borított. Kölyök hátrább lépdelt, hogy ne zavarja a hatalmas mozgását, de nem ment el. – Tudom, hogy teremthetsz még nagyobb mászófát is! Most akarom! – Teremtek, ha utána hagysz pihenni, érted? Lassan belemarkolt a domb testébe, és markából az arca elé szórta a földet. Úgy fújt rá, hogy a szemét ki sem nyitotta. Kölyök lábujjhegyre állt, hogy láthassa a manifesztációt, most is érezte a pillanat lelkesítő varázsát. Az atya ujjai közé csippentette a formálódó, ágas-bogas facsemetét és ráhelyezte egy teknőcre. – Nos, hova tegyem? – A másik dombra, amin ülni szoktál! Teremtő elnyomott egy szitkot, már fél szeme nyitva volt, úgy nézett kölyökre. – Sokat akarsz emberke. Összegyúrhatlak a lánnyal együtt, és készítek újakat! A kölyök magabiztosnak akart látszani. – Te magad mondtad, hogy nem kezdenéd újra, mert mi már annyi mindent tanultunk! Az isten már nyitott szemekkel feltámaszkodott, és a fiú fele fordult: – Tudod a tüzet, a kereket? Dolgozol a rajzokon? Az időt méred-e? Kölyök nem hagyta magát, válasz közben a növekvő fát cipelő teknőst nézte. – Mi nem csak játszunk ám! Amikor komolyak vagyunk, olyankor téged szoktunk figyelni. A meztelen lány kacagva szaladt feléjük, és meglepetésként ugrott elő a fiú mögül. – Megkaptuk az új fát? Kérjünk még valamit, lovacskát, vagy kistavat!- csinos kis vadóc volt, az atya ilyennek szerette, most viszont bosszankodott. – Miért nem teremtesz magadnak te? Kölyök azt mondja, tudjátok, hogyan kell csinálni. – Én nem azt mondtam – a fiú végre zavarba jött –, csak azt, hogy figyelünk. – Meg utánzunk is, de még nem vagyunk nagy teremtők – a lány megint nevetett, most azon, ahogy a fiú elpirulva az ágyéka elé kapta a kezeit. A hatalmas isten ült már, összegörnyedve, tonnányi karjaival kulcsolta át lábai oszlopát. Most jön, amit annyira utál. Millió évenként újra eljön a fájdalmas pillanat, időtlen létének egyetlen bizonytalan aktusa. Inkább átaludhatná, vagy lenne egyszer máshogyan! – Ettől értelmetlen a létem. Az egész. A fiú meg a lány most nagyon komoly lett, nem látták ilyennek még soha. – Isten! Mi van veled? – a fiú zavara átragadt a lányra, közelebb bújtak, és megfogták egymás kezét. – Gyertek közelebb! – a hatalmas szerette volna bölcsnek és atyáskodónak mutatni magát, de a szemét telefutotta a sós áradat. – Megkapjátok tőlem a teremtés ajándékát – rosszul érezte magát, miközben ezt mondta. Most sem tartott sokáig a nyugalom, és most is végig fogja játszani a szerepét, mint minden alkalommal. Az emberpár már felnőttként állt teremtője előtt. Játék és felmentés nélkül. A máskor simogató tenyér most nem szórt vidám fényjátékot, csak egy másodpercre föléjük terült. – Menjetek ki abba a világba! – tudta, hogy ez kevés lesz, most is majd kiabálnia kell, meg dühösnek mutatkozni. – Csak ez a világ van. – motyogta kölyök. – Menjetek már! – kiabált. Arca körül viharfelhők gyűltek. Felállt és mutatott valamerre, az ujjából villámokat szórt. Kölyök és lány arra futottak, amerre a villámokkal kergette őket. Kicsik és sebezhetők voltak, és a futásuk közben megismerték a félelmet. Nem kellett látnia az arcukat, a nélkül is tudta, mennyire megijedtek. Isten összeroskadt, és összezárta maga körül a teremtés anyagát. Visszarendeződött minden, a dombokból fény lett, a fényből sötét. – Aludni fogok. Semmi nincs, amit ne láttam volna ezerszer. Régebben érdekelt, hogyan lesz vége, de már nem tudnak meglepni. Még akkor is szeretettel gondolt gyermekeire, amikor a semmit paplanként végtelen apróra zsugorodott teste köré tekerte, és megkezdte álomtalan alvásának millió évét.
Megállt az idő – ez volt az első benyomása. A házhoz vezető kis ösvényt ugyanazok a nagy kövek szegélyezték, a cseréptetőn gubbasztó varjak régi ismerősök. A repkény, mely telefutotta a ház oldalát és félig-meddig az ablakszemeket, ma sem sűrűbb. Száz évvel ezelőtt is minden ugyanígy állt. Odabent vastag, áporodott levegő fogadta. A festett bútorok, a szárnyas ajtók kopottak, pókhálósak. A konyhán keresztül kiment a hátsó kertbe. Gizgazos, elvadult terület, közepén kiapadt kút árválkodott. Körbe-körbejárt, és mindent alaposan megvizsgált. Az eresz alatt felejtett dézsák csordulásig teltek esővízzel.
(Pályázati elbírálás miatt átmenetileg nem elérhető).
A nap kora hajnaltól kíméletlen iramban kúszott fel az égre. Átforrósította az öreg, városszéli tömbházak oldalát, megnehezítette a benne lakók lélegzetvételét. Az omladozó falak szúrós beton és vasszagot pállottak ki, a földszinti konyhákból penész bűze terjengett. Tikkasztó, gyilkos hőség furakodott be a kövek közé. A tenyérnyi, fűvel-bokorral tarkított játszótér hepehupái száraz temetőhantokra emlékeztettek a maguk kesernyés, fanyar halott szagával.
Lassan-lassan, a kis ketrec-lakások magányából, a szürke ablakszemeken át emberek dugták ki a fejüket; nézték, szimatolták a világot. Megmozdult az élet. Elsőként Şándru Miki trappolt le az udvarra hatalmas karéj zsíros kenyérrel a kezében. Nyurga, tenyeres-talpas fiú. Arcán régi verekedések sebhelyei éktelenkedtek, amelyek vonásait kegyetlenné tették. Csak alig pár hete tette le a pótvizsgát, és sikerült befejeznie a nyolcadik osztályt. Füttyentett, és jelzésére két másik kócos fej jelent meg a harmadik emeleti ablakban.
– Mi van? – ásította le duzzogva Akasztó Jancsi.
– Gyertek, siessetek! Mára mondta a portás, hét órára! Aztán már nem fog minket beengedni!
Miki türelmetlenül toporgott, miközben igyekezett minél nagyobbakat harapni. Aztán olyan mozdulattal, mintha izzadtságát törölné le, néhányszor végigsimította tenyerével az arcát. Zsíros kezével egy szál bagót vett elő, de nem maradt ideje meggyújtani, mert a fojtott csendet megtörte két pár láb egybehangzó dobogása. Jancsi és Nicu izgatottan, kivörösödve, feszülten álltak elébe. Készen álltak az útra.
– Hoztatok feszítővasat? – kérdezte Miki, miközben az idősebb és tapasztaltabb felsőbbrendűségével nézett végig a tömzsi kis kölykökön. Az Akasztó testvérek egy-két évvel voltak csak fiatalabbak, de lenyűgözte őket Miki vagánysága. Most is felnőttesen, férfiasan a kezét nyújtotta nekik, és megkínálta őket cigarettával.
– Persze, hogy hoztunk, de kell egy hátizsák is! Mibe rakjuk azokat a zárakat? – igyekezett a válasszal Nicu.
– Bízzátok ide, van nálam három is! – mondta Miki. – Nyolc óráig maradhatunk – folytatta –, akkor jön az igazgató. Hátul a raktárban legalább száz régi láda van, és mindnek igazi vörösréz a zárja!
– Mennyit fizet kilójáért az ócskás? – akadékoskodott Jancsi.
– Öt lejt. Mit akarsz? Máshol örülhetsz, ha hármat adnak érte! – vonta meg a vállát Miki.
– Induljunk, mert később még melegebb lesz! – zárta le a kérdést Jancsi, akinek már erősen izzadt a tenyere.
– Hová mentek? – hallatszott egy vékony hang.
Egyszerre kapták fel a fejüket, és pillantották meg Lucát. Rongybabáját szorongatva állt a harmadik lépcsőfok tetején, nagy kék szemeit a fiúkra szegezte.
– Mi közöd hozzá? – mordult rá Miki.
Luca szája pityergésre biggyedt.
– Dolgozni, pénzt keresni megyünk, ha annyira érdekel – tette hozzá Nicu valamivel enyhébben.
– Én is! Én is menni akarok! Vigyetek magatokkal! – kérlelte őket Luca.
– Még csak az kellene! Mars vissza! Egyáltalán, hogy jöttél le? Biztos kiszöktél, mint a múltkor!
– Nem igaz! Leengedtek!
– Nem hiszem!
– De igen, elengedtek! Hadd menjek veletek!
– Felőlem – köpött ki Miki –, de ha zavarsz, véged!
Elindultak. A gyártelep közel volt a lakónegyedhez, csak a CFR* híd alatt kellett áthaladni. A vonat már távolról elkezdett sípolni, majd süvítve és dübörögve elrobogott fölöttük. Aztán megint néma mozdulatlanság következett, csak a száraz kavicsok csikorogtak a talpuk alatt. Feltámadt egy gyenge szél, belepte őket az út két oldaláról felszálló porral. Arcukon, csupasz mellükön barázdát hasított az izzadtság.
Luca nagyokat szökellve követte őket, néha meg-megállt egy bokor mellett, és figyelte a zümmögő bogarakat. Halkan kuncogott, és esetlenül összecsapkodta a tenyerét.
– Igyekezz, ne maradozz le! – kiáltott rá Miki.
– Nem tudok gyorsabban menni, várjatok meg!
– Akkor itt maradsz!
Luca hirtelen megtorpant. Odadöcögött egy száraz bokorhoz, és lekucorodott.
– Odasüssetek, ez pisil! És nincs rajta bugyi! – röhögött Nicu.
– Eddig is büdös volt, most még büdösebb lesz – morogta bosszúsan Miki.
– Ma reggel is elfelejtettek tisztába tenni, Luca?! – kiabálták hátra a fiúk, gúnyolódva. Luca lassan, kifulladva érte be őket.
Hamarosan feltűnt a gyártelep bejárata. Égnek meredő kémények, enyhe koromillat fogadta őket. A portán nem volt senki, erre a fiúk jelentőségteljesen összenéztek, és nesztelenül belopakodtak. A lepusztult épületek között, egér módjára surrantak. Csak úgy dobolt az agyukban a visszafojtott izgalom. A szennygödör mellett állt a raktár, az ajtaja félig nyitva. Bementek, és azonnal munkához láttak. Néha-néha felnéztek, idegesen pislogtak ki az udvarra, vagy füleltek, hogy nem-e közeledik valaki. Csattogtak a vasak, feszítették, verték a fénylő zárakat. Csúnya, fekete, koporsószerű ládák maradtak díszeik nélkül.
– Nézd, milyen haszontalan! – bökte oldalba Nicu Mikit, és Lucára mutatott, aki eljátszadozott a sarokban, egy pár olajos csavarral. Teljesen összekoszolta a kezét és az arcát.
Hirtelen kutyaugatás ütötte meg a fülüket. Egy dühös kis keverék kutya rontott rájuk, megállt tőlük jó karhossznyira, és megveszekedetten csaholt.
– Kuss, te! – mordult rá ijedten Miki.
De a kutya nem hallgatott el. A fiúk nagyokat toppantottak a lábukkal, próbálták elzavarni.
– Ne bántsátok – könyörgött Luca –, majd én megbarátkozom vele!
A kutya azonban még jobban felmérgesedett, és még dühösebben ugatott. Akkor Miki hirtelen közel ugrott hozzá, és hatalmasat ütött a fejére a feszítővassal. Az állat egyet nyikkant, aztán elterült. Feje alatt meggyűlt a vér, és szeszélyes folyó módjára kanyarogni kezdett a poros földön. Luca megkövülten nézte őket. Odatipegett, lehajolt és megsimogatta a még meleg testet.
Azzal felállt, és az ajtó felé kezdett szaladni. Jancsi elébe állt, és a földre lökte.
– Elhallgass, te buta!
Luca a hirtelen mozdulattól a ládákra esett, megkapaszkodott Miki lábában, és nyögve vergődött hol erre, hol arra. Nicu lehajolt hozzá, hogy talpra rántsa, de Luca megharapta az arcát, aztán torkaszakadtából ordítani kezdett.
– Ez bolond! Teljesen megbolondult! – sziszegte Nicu, miközben vérző arcát törölgette.
Abban a pillanatban megint lesújtott Miki feszítővasa, és Luca nem mozdult többé. Mindannyian elnémultak. Megállt az idő. Úgy tűnt, mintha már évszázadok óta állnának így, örök egyhangúságban.
– Te, hogy tudtad… Hogy tehetted? – nyögte Nicu.
– Ez a hőség… A meleg miatt van – motyogta Jancsi,majd közelebb lépett, és remegő hangon megkérdezte: – Most mi lesz, Miki?
– Segítsetek kivinni – mondta amaz, hosszas hallgatás után. Kihúzták a könnyű kis testet a raktár elé. Miki szétnézett. Megakadt a szeme a hatalmas gödrön.
– Ide, gyorsan! – vezényelte a többieket.
Megfogták, meglódították és beledobták Lucát a sűrű, bűzös folyadékkal teli árokba. Nem merült el azonnal, így néhány percig még aggodalmasan toporogtak, és kétségbeesetten figyelték a porta irányában megélénkülő mozgást. Mikinek eszébe jutott a kutya. Beszaladt érte, kihozta, aztán rádobta Lucára.
– Na, így jó lesz, nem látszik, mi van alatta! – állapította meg.
– Hozom a zsákokat! – nyüzsgött készségesen Nicu. Felszedelőzködtek, és a hátsó kapun át kisiettek. A nap már elviselhetetlenül tűzött a fejükre. Jancsi megszólalt:
– Te Miki, nem fogják keresni?
– Lehet, egy-két napig, csak úgy, megszokásból. De ezzel csak szívességet tettünk mindenkinek, hidd el! A múltkor hallottam, ahogy Rózsika néni panaszkodott anyámnak, hogy nem bírják már a Lucát, és otthonba akarják adni. Mert úgysem volt ez élet már neki sem…
Megnyugodva mentek tovább, és az eszük már azon járt, hogy mi mindent fognak majd venni az ócskástól kapott pénzen. Eközben Luca békésen süllyedt egyre lejjebb az ipari szennyben. Ritkás, ősz haja merült el leghamarabb. Ráncos, öreg arca még utoljára megfürdött a nap vakító sugaraiban, végül pedig teljesen elnyelte a sötétség.
* Román Vasúttársaság nevének rövidítése.
Az üzenetet módosította: Bori - Szombat, 2011.Okt.22, 21:04
A Wayne Wang és Paul Auster közös rendezésében készült film Füst (1995), egyszerű és megkapó alkotás. Érdekessége abban rejlik, hogy különböző médiumokat ötvöz magában: (néma)film, irodalom, fotográfia és színház elevenednek meg a néző előtt.
Az egyik főszereplő, Paul Benjamin (William Hurt) író, akinek felesége meghalt egy lövöldözésben, Auggie Wren (Harvey Keitel) dohányboltjában vásárolja szivarjait. A dohányárus éveken át egy különös rituáléval kezdi a napot: pontosan reggel nyolckor készít egy fényképet a boltja elől, mindig ugyanabból a szögből. Ezeket a képeket aztán gondosan archiválja albumokban, ez alkotja életművét. Amikor megmutatja az albumot Paulnak, az szóvá teszi, hogy tulajdonképpen minden képen ugyanaz látható, egészen addig, míg meg nem pillantja elhunyt feleségét az egyik képen. Mindegyik kép különbözik is a többitől: más emberek, más reggelek, más fényhatások.
A fénykép Bazin szerint az illúzió iránti vágyakozásunkat elégíti ki, mivel egy olyan mechanikus reprodukció, amelyből az ember ki van zárva. A fényképalbum nézegetése az időt célozza megállítani: a képek az élet folyamatosságában, az időben megállított emberek jelenlétét dokumentálják. Ugyanakkor az idő múlását idézik elénk, hiszen az arcok, viseletek, járókelők változnak. Látjuk, ahogy telik az idő a képeken.
Minden fénykép memento mori. Fényképezni annyit tesz, mint a másik ember halandóságát közvetlen közelről szemlélni. Paul Benjamin esetében, a kép a halott emlékének megőrzését jelenti, és ezáltal saját visszazökkenését a valóságba. Bazin elméletével ellentétben, a film arra hívja fel a figyelmet, hogy az illúziókeltés eszközei (jelen esetben a fényképezés) pontosan az illúzió megtörésére szolgálnak, hatást gyakorolnak a nézőre, és így a képzelt világból zökkentenek ki. Auggie sem gondolja másként: azt tanácsolja Paulnak, hogy lassítson, miközben a képeket nézi, élvezze a pillanatot, mert ha nem mélyed el benne, nem veszi észre a lényeget, és nem talál vissza önmagához.
A film különböző kis történetekből, és sok nézőpontváltásból áll, amelyek a szereplőkön keresztül lazán kapcsolódnak egymáshoz, és a cselekményszálat a dialógusok viszik előre. Egy másik történet Raschid Cole (Harold Perrineau Jr.) árván felnőtt kamasz útkereséséről szól, aki értesül apja (Forest Whitaker) hollétéről, és megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot. Két történet is beágyazódik a filmes szövegbe: először Paul elmeséli Raschidnak azt a történetet, melyet, mint forgatókönyv részletet ismerhettünk meg Auster Az illúziók könyvéből. Egy síelő fiú éveken át keresi szintén síelő, balesetet szenvedett apja holttestét. Évtizedek múltán szembesül csak tükörként, gleccserbe fagyott apja arcával. A történet érdekessége, hogy a hagyományos adaptációs technikák helyett, a szereplő (Paul) egyszerűen csak elmeséli a történetet, miközben a kamera végig az arcára fókuszál, majd ahogy a történet egyre a végéhez közeledik, nagyközeliben mutatja a mesélő száját. Ugyanígy meséli el Auggie Wren karácsonyi történetét Paulnak: az idegen nagymama lakásában Auggie szerepet játszik, és az öreg hölgy is biztosan tudja, hogy nem az unokája jött el hozzá karácsonyra, mégis elhiteti magával, hogy ő az, hogy így boldogan tölthesse el utolsó karácsonyát.
A második történet jellegzetessége, hogy szintén hagyja elmeséltetni magát Auggival, a nagyközeli arcra, szájra ismét biztosítja a hipnotikus hatást, az emberi intimitás utolsó határait feszegetve. Azonban a film végén, a stáblista alatt, képekben is megmutatja a rendező, amit elképzeltünk Auggie hosszú meséjét hallgatva: vizualizálja számunkra fekete fehér képekben, dialógus nélkül (Tom Waits dala csendül fel a képek váltakozása közben). A két elbeszélésmód között Paul írógépe az összekötő kapocs: miután leírja a karácsonyi történet első mondatait, elindul a némafilm. Ily módon kapcsolódnak össze, keverednek, hatnak egymásra fikció és valóság, mesélés, írás, valamint a vizuális elemek.
A visszatérő motívumok és szereplők rejtett jelentéseket hordoznak, melyek csak összefüggéseikben válnak értelmezhetővé. Így, a szövegek hálózatában válnak szorosan egymáshoz kapcsolódó motívumokká Raschid apjának kampós műkeze, Ruby (Auggie volt szerelme) hiányzó fél szeme, Paul élőhalottsága, illetve az apa-fiú szerepek folytonos felcserélődése.
Ha lazulni akartok, ám közben mégis elmélkedni azon, hogy melyek az életben igazán fontos dolgok, ne hagyjátok ki ezt a remek filmet!
– Adsza csak ide azt a kalapácsot, Pista! – Ehol ni! – Jó’ van, most a szögeket! Ne bambuljál, járjon a kezed! – Már megint vagánykodsz, Jóska? Hán azt hiszed, ma kezdtem a szakmát? – Idefigyelj, Pista! Ha ennek is prünnyögsz, akkó’ nem sok jót várhatsz a németeknél! Ott pontos, kemény munka köll, senki nem fog neked ennyit tűrni! – Ha olyan nagyokos vagy, mér nem mész el te magad? – Dehogy megyek! Sze’, akkor itt nem maradna senki, aki házat tudna építeni! – legyintett Jóska, és megemelte a gerendát. – Építsenek a románok – morgott Pista. – Nem tudnak azok. A faragott kapukhoz is csak mi értünk. – A múltkó’ beszéltem a Fehér Áronnal – lelkendezett Pista –, tudod azzal, aki tavaly ősz óta Bécsben dógozik, s asszonta, hogy ezerkétszáz eurót is megkeres havonta! Most hítta a testvérét, meg engem is, hogy menjük ki vele. – Nem köll mindent elhinni! Persze, a munkakönyvbe nem írják be, mi? Nem tiszta dolog ez! – Hát aztán! Három héttel ezelőtt vótak a testvérek Vásárhelyen, és Áron egy alig két éves Dáciát vett magának! Meg kicsempézték az anyjáéknál a nyári konyhát! – Dáciát? No, azé’ nem kellett vóna külfődre menni, azt itt es össze lehet hozni! – Igen, de mikor? Évek, és nem hónapok múlva! Gondolj bele: ha te is jönnél velünk most nyáron, akkor őszire kicsinálnád a pénzt az esküvőre! – Nem tudom, Pista. Nem lesz abbúl semmi! – Hogyhogy nem? Csak szólók Áronnak, és mánis gyühetsz! – Nem arra értem, hanem az esküvőre! – No, mi van? – Összekaptunk. – Komoly dolog? – Az. – És akkor mivé lesztek? – Még nem tudom. – Anyád mit szól? – Örül. Sosem szerette a Klárit. De el is van keseredve, mer asszongya, nem kapok másikat magamnak. – Mán mér ne kapnál? – Mer kifutok az időből. – Hát, ha így élsz, bégubbaszkodva, nem is lesz soha senkid! Hányszor mondtam, hogy gyere el a diszkóba? – Menjen a búbánat! Még megsiketülök, vagy békujakolok valakinek. Meg aztán… Nem lenne korrekt. Ha Klári megtudja… – Hászen az elébb mondtad, hogy vége! – Nem biztos. Nincs még vége. Csak úgy félig-meddig…
***
– Elég erősek a lécek? – Ühüm. Megbírnak akár egy bivalyt is. Hozzad a cserepeket, Pista! – Te Jóska, odanézz! Az nem a Tóth Imre, ott az iskola oldalánál? – De igen! Erőst vigyázkodik valamiért, de nem látom, mit dugdos a hátánál. – Lány lesz az, látom, ahogy libben a szoknyája. Biztos felmennek az iskolapadlásra, hehe, tudod, úgy szokás… – Pista hirtelen elfehéredett. – Te, az… Az ott a Klári… – Hogy mondtad? – Én… Én biztos nem jól láttam. – De igen, jól láttad! Hű, a keserves atyaúristenit! Kifolyatom a beledet, Imre! Hogy a dühü eméssze meg a fejedet! Te… Te fehérnép, hát mán megint nem bírsz a véreddel? – üvöltözött magából kikelve Jóska. – Hadd el, ne virtuskodj, úgysem hallják! Gyere, ülj le, nesze egy vizes zsebkendő a homlokodra. Te, nagyon sápadt vagy, nehogy leszédülj! Kérsz egy kis pálinkát? Itt van, húzd meg! Úgy, jó lesz mán, na ugye, hogy jobb? Rágyújtasz? Nem? Mi köll? Még pálinka? Jól van, adom mán, ehol ni! Jaj, Jóskám, beszélj már, mondd mi lesz most? – Mi lenne? – mondta nyugodtan Jóska. – Szóljál Áronnak, oszt mondd meg neki, hogy megyek én is Bécsbe!
Hozzáadva (2011.Máj.19, 17:21) --------------------------------------------- Janika bácsi és a háziorvos
Janika bácsi egyik reggel, amikor felébredt, úgy érezte, mintha valami markolászná a torkát és a mellét, tüzelt a homloka, szúrt a háta, köhögött és krákogott, minek következtében formás, zöld trutymókat hörgött fel. Nem ijedt meg azért, mert nem olyan fából faragták, de ugyanvalóst elkeseredett, mert minden végtagjából kiment az erő, és a fejét akkorának vélte, mint egy dézsa. Eldugult füle, orra, mindene, és úgy kóválygott, akár egy részeg kutya. – Apuka, tessék orvoshoz menni! – rendelkezett Etus. – Mert nem lehessen tudni, milyen bacilusokat szalajt szét a levegőben; Isten őrizz, hogy a gyerekek is megbetegedjenek! Mit volt mit tenni, Janika bácsi felszedelőzködött, és eltámolygott az orvosi rendelőbe. Nem kellett messze menni, mégis mire odaért, leizzadt, és a tüdejében a szúró fájdalom megerősödött. Kellemetlen hódara szemerkélt az égből, amitől arca kipirosodott, nehézkesen lélegzett. Minden egyes beszívott hideg levegő újabb ostromot intézett fájós torka ellen. A váróban tömött fürtökben álldogáltak a betegek. Nyúzott, vörös arcok, fülsiketítő trombitakoncert. No, ha eddig kicsi bajom vót, most biztosan összeszedek valami komolyabbat! gondolta. Két hosszú óra múlva végre sorra került. Az orvosnő – borjútekintetű, középkorú asszonyság – először elkérte a nyugdíjszelvényét, aztán a betegkönyvét. Ez utóbbinál fennakadás történt. – Nekem olyanom nincs! – mondta Janika bá. – Hogyhogy nincs? – kérdezte az orvosnő. – Eddig nem vót rá szükségem. – Talán soha nem szokott megbetegedni? – Nem, általában nem. – Operálva volt valamivel? Janika bácsi gondolkozott, erőltette az emlékezetét, aztán kibökte: – Egyszer legénykoromban kihúzták az egyik fogamat, és aranyfogat tettek a helyébe, itt né, lássa? – Azzal kitátotta a száját, és mutogatta a műfogat. Az orvosnő döbbent arcot vágott, majd legyintett, és így szólt: – Akkor először is azzal kezdjük, hogy készítünk magának egy betegkönyvet. Most pedig mondja el a panaszait! Janika bácsi előadta, hogy s mint ébredt aznap reggel, merről, honnan indul a fájdalom, és miképpen állapodik meg a jobboldali tüdejében. Az orvosnő megnézte a torkát, meghallgatta a hátát, megmérte a lázát, aztán csak csóválta a fejét, és cöccögött hozzá. – Mit gondol, Janika bácsi, mi lehet a baja? – szegezte neki a kérdést gyámoltalanul. – Én nem tudom, ha tudnám, nem gyüttem vóna ide! De lehet, valami kis megfázás lesz. – Megkapta az oltást influenza ellen? Janika bá zavartan pislogott, aztán méltatlankodva megszólalt: – Nem vagyok én szőlőtőke, hogy beoltsanak! A háziorvos elkámpicsorodva nézte, aztán elővett egy rózsaszínű jegyzettömböt, és sebesen írni kezdett rá, majd kitépkedte a lapokat. – Ezek küldő cédulák – magyarázta. – Adok egyet a fül-orr-gégészetre, a másikat pedig tüdőröntgenre. Mert így nem lehet megállapítani, hogy mi a baj, előbb teljes kivizsgálás kell. A megyei kórházba tessék menni, ott végzik el a teszteket. Ideírom az orvos-szakértők nevét, és a rendelési idejüket is. Janika bácsi idegesen fészkelődött, aztán megkérdezte: – No, köszönöm, de valami gyógyszert nem kapok? – Majd a specialisták megmondják, az eredményei alapján! Az ápolónő közben kinyitotta az ajtót, és már szólította a következő beteget. Janika bácsi pedig megértette, hogy itt most vele végeztek, és hogy mennie kell. Egy perc múlva már kint topogott az utcán, és magában bosszankodott, hogy dolgavégezetlenül távozott. Sóhajtott, majd érdeklődni kezdett, hogy merre kell menni a megyei kórház felé. Szégyenlősen magyarázkodott, hogy nem idevalósi, csak télire jött be városra a lányához, azért nem tudja még a járást. Két villamost és egy buszt váltott, mire odaért. A felvonó éppen nem működött, és fújtatva, szuszogva kapaszkodott fel a negyedik emeletre. Itt még nagyobb tömegbe keveredett, mindenki rózsaszínű küldő céduláját szorongatva várt a sorára. Szerencsére egy fiatal fiú átadta neki az ülőhelyét. Erőtlenül rogyott le, a láztól már vörös karikák táncoltak a szeme előtt. Alig-alig kapott levegőt, rettenetesen kapart a torka. Amikor kissé magához tért, körbenézett. Megakadt a szeme egy bágyadt fiatalasszonyon. Beszédbe elegyedtek. – Konzultációra tetszett jönni? – kérdezte a hölgy. – Igen. Mondja csak, kedveském, soká tart egy ilyen… konzultáció? Honnan lehet tudni, ki mikor kerül sorra? – Majd szólítják. De bejelentkezett? – Van küldő cédulám! – Az nem számít, az mindenkinek van, de előtte be kell jelentkezni telefonon. – Ó, hogy a rosszseb egye meg! Hát én ezt nem tudtam! Akkor most hiába gyüttem, nem jutok be? – Talán igen. Csak meg kell várni, mire mindenkivel végeznek. Bár lehet, hogy jönnek majd mások, akiket későbbre programálltak. Ha kijön a nővér, tessék kérni tőle egy időpontot! Janika bácsi elkámpicsorodott arcot vágott. – Csak kivárom most mán, mer’ nagyon rosszul vagyok. Nem bírnék holnap is visszajönni! – mormogta. Többen szánakozva nézték. Valaki megszólalt: – Pedig ez nem csak ennyi, hogy az ember bemegy a konzultációra. Onnan elküldik analízisekre: torokváladékot vesznek, és lehet, hogy vért is! – Minek? – csodálkozott Janika bácsi. Az injekciós tű és a vér gondolatától is görcsbe rándult a gyomra, és elsápadt. – Hogyhogy minek? Hát hogy megnézzék, nem-e valami veszélyes vírus: sertés– vagy madárinfluenza! – okosították a többiek. – Micsoda? Hát ki olyan botor, hogy a disznókat vagy a csirkéket ölelgesse? – álmélkodott Janika bá. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és mindenki felbolydult. Ketten össze is vesztek, mert egyazon időpontra jegyezték be őket. Alig-alig lehetett közöttük rendet teremteni. Janika bácsi oda sem fért az ajtóhoz, csak egy villanásra látta az ápolónő ideges arcát. Órák teltek el, és minden ajtónyitáskor egy arasznyival közelebb került a céljához. Végre aztán sikerült feliratkoznia: – Holnaputánra tudok időpontot adni – közölte unottan a nővér. – És akkor most nem kapok gyógyszert? – értetlenkedett Janika bá. – Majd a vizsgálatok után – szögezte le az ápolónő, és már faképnél is hagyta. – Így küldözgetik az embert ide-oda – dohogott egy körszakállas úriember –, amikor csendre, pihenésre, ágyban fekvésre lenne szükség! Én mondom, ettől a sok hercehurcától még jobban meg lehet betegedni! Janika bácsi a megyei kórházból is úgy távozott, mint ahogy bement: nem intézett semmit. Hasogatott a feje, és úgy érezte vaskarmok szorongatják a nyelőcsövét. A latyakos, csúszós útón minduntalan meg-megbicsaklott a lába. Tyűha, nem lesz ez így jó, még a végén elcsapódom! – gondolta. Eszébe jutott, hogy talán az éhségtől is szédül, hiszen reggel óta úton van, és egy falatot sem evett. Előkaparta a másik cédulát, a röntgenre szólót. Megint kérdezősködött, érdeklődött. Hamar kihámozta az útmutatásokból, hogy messze van a tüdőkórház, de ugyanolyan távolságra van az otthon is. Hirtelen döntött: hazafelé vette az irányt. Amikor bevánszorgott a lakásba, már tudta, hogy aznapra befejezte a járkálást, és az orvosokat. Megfürdött, evett valamit, és ágyba bújt. De a torka továbbra is kegyetlenül fájt. No megállj, gondolta, kibabrálok én veled! Kikászálódott a paplan alól, a kamrához ment, és a legalsó polcról, az ecetes uborkák mögül elővette a féltve őrzött pálinkás butykost. Meghúzta egyszer… kétszer, és majd kiugrott a szeme, mert a jóféle nedű erősen égette a torkát. A kúrát még kétszer megismételte lefekvésig, és vidáman konstatálta, hogy már könnyebben tud lélegezni, sőt a fejét is kitisztultabbnak érezte. Másnap reggelre pedig kutyabaja sem volt. Etus elégedetten töltötte ki neki a reggeli kávét, sütötte a tükörtojást. – Látja, apuka, milyen jó, hogy rám hallgatott, és elment a háziorvoshoz! – Csakugyan, hasznomra vót a tegnapi nap. Azt hiszem, nekem jutott a legjobb háziorvos! – somolygott Janika bácsi, és szeretettel megsimogatta a pálinkás üveg karcsú nyakát.
Így állítanám sorba az írásaidat a saját ízlésem szerint. 1. A hőség (jó ez a feszültség teremtés, meg a nem túl jellemes szereplők tárgyilagos ábrázolása) 2. A hazatérő (akár egy vámpíros novi is kerekedhetett volna belőle, az a magazinból is hiányzik) 3. A filmes esszé (Nehezen indult, de megprofisodott végül ) 4. A házépítés 5. Janika bácsi gyógybutykosa
Ez utóbbiakat én csak azért soroltam hátra, mert nem szeretem annyira a népiest, de azt el kell ismernem, hogy hitelesen nyomod! A Duna tévén néha nézek székelyekről műsorokat, némelyikhez tolmács kellene, szerencsére sokszor feliratozzák.
Neked már van is öt írásod, meg is érdemled a főképernyőn előjövő külön gombot, de lécci várjunk még a többiekre is.
És tudod (a többieknek: más fórumokon már sokat dumáltunk): próbálkozz sci-fivel, fantasyval. Mondjuk a "Hazatérő" az már belelóg ezekbe műfajilag.
Andy, köszi szépen, naná, hogy próbálkozom még a többi műfajjal! A Hazatérővel nem akartam nagyon vámpírosba elmenni, mert gondoltam, kidobtok innen, ha lemegyek tvájlájtba Viszont van egy új sztorim, amin még piszmogok, abban is van népies cucc, de az tiszta fantasy, ijesztő is picit, este felrakom, hadd élvezkedjetek.
Becsületes ember vagyok, magam hatalmát jóemberek megrontására soha nem használtam. Hanem az a Másik! Lopott, csalt, hazudott és még ölt is. Mindezt az én nevemben tette. Most eljött az ideje a békének, az egyensúlynak. A halálnak. Meg kell ölnöm, hogy élhessek!
1. Ideges szellőrebbenés szalad végig az erdőn, a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. A fekete égből nehéz cseppek hullnak, csapódnak a földbe. Lekopaszított, őszi fák nézik a fáradtan gyalogló, katonaruhás csapatot. Ketten idősebbek, botra támaszkodva vánszorognak. Hárman fiatalabbak, de ezek is halálosan kimerültek, és erősen meggörnyednek a vállukat nyomó súlyos hátizsákok alatt. Burzu felől jönnek, a régi csapáson, időnként riadtan ide-oda pislognak, kapkodják a fejüket. Menekülnek az oroszok elől. Mellettük lépdel egy civil ruhás ember, bizonyos Hajdú István: helybéli halász, aki útközben csatlakozott, és felajánlotta, hogy biztos helyre viszi őket. Hajdú uram gyors beszédű, kapkodó mozdulatú, folyvást idegeskedő, de jó szándékúnak tűnő útitárs. Látszik, nem tudja még, mikor milyen döntést hozzon: nem szívesen segít a törvénytelen úton járóknak, de ott sem mer maradni, ahol már nagyon jár a golyó. Csakhamar a falu határához érnek, és a régi vízimalom felé veszik az irányt. Legalább száz éves, lepusztult épület. Ajtaja, ablakai korhadtak, a fogaskerekek rozsdásak. A patak, mely valaha táplálta, majdhogynem kiszáradt, medrében susogó nádas nő. Amikor az udvarra lépnek, Hajdú István hirtelen megtorpan, mintha mellbe vágták volna. Egy percig csak áll, nem bír mozdulni. Aztán fojtottan kinyögi: – Nem lesz jó! Nem mehetünk bé a malomházba! Ott az istálló, jobb lesz abban megaludni! – Ugyan miért? – kérdezi az egyik fiatal katona. – Kísértetek laknak itt, és ellopják az őket háborgatók lelkét! Belátják, kár vitatkozni a babonás halásszal, meg rájuk is szakad az eső, így szó nélkül behurcolóskodnak a melléképületbe. Erős, egészséges, téglából húzott építmény ez. Aki itt élt, jómódú gazda lehetett, ha ilyenre futotta neki. Tüzet gyújtanak, esznek. Hallgatják az esőt, beszívják a kintről beszivárgó fanyar földszagot. Kisvártatva megszólal a legrangosabb, mosolygós szemű, őszülő szakállú katonatiszt: – Hogy is van ez a kísértethistória, Hajdú uram? Amaz nem válaszol azonnal, előbb elfogadja a feléje nyújtott cigarettát, rágyújt, egyet-kettőt szív, kifújja a füstöt, és csak azután kezd mesélni: – A nagyapámtól hallottam ezt a történetet, aki az ő nagyapjától hallotta. Itt születtünk, ebből a faluból származik a családunk. Régen, nagyon régen idejött egy tudós molnár. Éjjelente bezárkózott a malom mögötti műhelybe, és mindenféle különös szerkezetek, masinériák készítésével foglalatoskodott. Ezeket a csudálatos, titkos gépeket nem mutatta meg soha senkinek. Egyszer egy olyan malomkereket épített, hogy az még akkor is forgott és dógozott, mikó’ a patakból kifogyott a víz! Elmagyarázta, hogy villámláskor meghasad az ég boltozatja, és akkor nagy erők jönnek abból a mögötte megbújó, fényes „igazi égből”. Ez az erő mozgatta a malomkereket. No hiszen, akkoriban nem tudták még mi az elektromosság, és azt hitték, varázslóember a molnár! Féltek is tűle, de becsülték is a faluban. Patkányküldéssel is foglalkozott. Amikor hítták férget irtani, úgy el tudta hajtani a patkányokat, hogy mindig busásan megfizették, és meg vótak vele elégedve. De amikor ezt csinálta, az egész ház népét elküldte hazulról, nehogy meglessék a tudományát! A malmot is úgy el tudta állítani, hogy nála lehetett a legfinomabb őrlésű lisztet kapni. És szeretett mulatni! Szüretkor gyakran ment a szomszédok borospincéibe, és bűbájos mutatványokkal szórakoztatta őket. Eltűntetett embereket, de fertályóra múlva vissza is varázsolta őket. Vót egy régi órája, azon megnyomott egy gombot, és asszonta: Itt az idő! Akkor újra előkerült az elvarázsolt ember, és mindenki nevette, hogy nem emlékezett semmire, és úgy hitte, egyetlen perc sem telt el. Egyszóval a molnár élő és holt dolgoknak parancsolt, és hatalma volt az idő felett!
Sokat gondolok arra, hogy mi lenne, ha minden örökké így maradna. Ha meg tudnám állítani az időt, örökké boldogok lehetnénk! De ez a lány sok mindent másképp lát, és én éppen ezt szeretem benne! Néha bejön a műhelyembe, beleszagol az üvegekbe, megkóstolja a teákat. – Mi ez a keverék? – kérdi. – Ha ezt iszod, mindig fiatal maradsz – felelem. – Mi értelme annak? Ahhoz, hogy bölcsebb légy, öregedned kell. Ezzel az igazsággal nem lehet szembeszállni. Most is itt áll mellettem, és figyeli, ahogy a következő találmányon dolgozok. – Mit csinálsz? – Lélekládát. – Az mi? – Olyan koporsó, hogy aki abba belefekszik, egyből életre kel. – Ilyen nincs! – húzza össze a szemöldökét. – Aki halott, az végleg halott! Holtak a holtakkal, élők az élőkkel. Ez a természet rendje! Lehajtom a fejem, és nem szólók egy szót sem. Nem mondhatom meg neki, hogy éppen miatta készítem a Lélekládát, mert azt álmodtam, meghalt. És semmiképpen nem akarom őt elveszíteni!
2. – A felesége… Az egy vadlány vót. Igazi, erdei lány. Szép hosszú hajú, meztelenül járó. Néha lejött a patakhoz feredni, inni. Azt beszélték, vízi boszorka vót, sokszor elitta a malom alól a vizet. Ha lejjebb úszkált a folyón, és a halászok meglesték, bosszúból megkötötte a csónakjukat, vagy elkergette a halakat. Nem lehetett vele packázni! Egyszer meglátta a molnár, és beléhabarodott. Hosszan törte magát, hogy megfogja, magához csalogassa. Tejet, friss gyümölcsöt hagyott a tornácon, amely rendre eltűnt. Legutoljára aztán cifra ruhát, piros csizmát tett ki, s azokat a lány magára húzta. Teljesen a házhoz szelídült, csakhamar a molnár felesége lett. Mivel azelőtt az erdőben élt, tűzhelyet nem ismert, kenyeret sütni nem tudott. De szépen lassan kikupálódott. Annának hítták. A molnár addig örökös magányban élt, csuda-titkok fürkészésével töltötte az idejét, és a népek úgy hitték, ezután majd másképp lesz. De a házasélet csak még jobban megbolondította, egyre több időt töltött a műhelyben, még szenvedélyesebben építette azokat a furcsa gépeket. Soványodni, betegeskedni kezdett. Hetvenhétféle hideglelés vett rajta erőt. Sokszor ment hozzájuk a Bába Mári. Ez egy vajákos asszony vót, és hamarosan azt mondta, elvágta a molnárt a halál, nincs már neki sok hátra. Szeptemberi éjszakán történt… Lehullt egy csillag, és Mári kijelentette: „Meghótt a molnár, s nem a maga halálában hótt meg, hanem valami átok sújthatta!” Mentek a népek részvétet nyilvánítani, de Anna asszony nem engedett bé senkit, váltig hajtogatta, hogy él az ura, csak beteg. Három nap és három éjjel nem gyúlt tűz abban a malomban. Aztán, a harmadik nap éjszakáján egyszer csak világosság lett, nagy zaj keletkezett. Nem lehetett tudni, hogy a varázs-masinák zakatolnak-e, vagy az ördög veszekszik a molnár lelkéért, mert megfakadt a vihar, és hatalmas, dörgő istennyilák szaggatták keresztül-kasul az eget. Másnap reggel pedig, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, megjelent a molnár a falu központjában.
Éjszaka van. Régóta nem jártam odakint ilyen nagy sötétségben. A holdat felhők takarják, alig ad valami fényt. Megyek az úton, és Ő jön utánam. Akármikor megfordulok, nem látok mást, csak egy nagy fekete árnyékot. „Mit akarsz?”, kiáltom, és a hangom idegenül visszahangzik a fák között. Ő nem válaszol, csak ziháló lélegzetvétele hallatszik. Tudom, hogy a vesztemre tör. Futásnak eredek, és végig magam mögött hallom. Nem merek többé megfordulni, szembenézni vele. Mormolom a varázsigéket, hogy elküldjem a Gonoszt. De most nem használ semmi, ez az Erő nagyobb nálam. A folyóhoz érünk. Átszaladok a hídon, de az a Másik a vízen erről marad. Sokáig nézzük egymást, de én csak homályos, fekete körvonalait látom. Most nagyon félek, mert tudom, érzem: a Halál elől futottam.
– Bába Mári szellemet kiáltott, rosszul lett, az állította, gonosz praktika az egész. De Anna elment hozzá: vitt neki tyúkot, tojást, lisztet. Mondott valamit neki, amit Mári később elmesélt az én ükanyámnak, és onnan tudom. Anna előadta, hogy az ura karácsonykor született, és az anyja sokáig szoptatta, mert igen vézna vót. Aztán azt mondta a nép, hogy csuda-gyerek, meg hogy rontani tud a szemivel. Tizenöt évesen egyszer csak úgy érezte, el kell mennie otthonról. Három napra elrejtőzött, elment belőle a lélek. Mikor felébredt, tudománya vót. „Hát ezért gondoltam” – sírdogált Anna Márinak –, „hogy talán most is ez a helyzet. Hogy csak elküldte a lelkét, és pár nap múlva újra magához jön. Lám, jól gondoltam, mert így is lett…” Mári örvendett az ajándékoknak, és megígérte, hogy megtartja a titkot. Nem is mondta el senkinek, csak az én ükanyámnak. Minden esetre, elhíresztelték, hogy a molnár hosszú, nehéz betegségen esett át, és majdnem belehalt. Attól kezdve, a molnár eljárt mindenhová: boltba, piactérre, szomszédokhoz. De az elméje nem vót már ugyanolyan. Mert alighogy elment valakitől, máris visszajött, és úgy beszélt, úgy cselekedett, mintha akkor járt vóna ott először. Aztán elkeveredett helyekre, úgy, hogy nem tudott magáról semmit. A régi mesterségéhez sem értett többé. Eleinte mindenki csodálkozott, aztán elfogadták. „A betegség”, mondták, és aztán nem törődtek többé vele. De Anna asszony elment néha az öreg Márihoz tanácsért, és sokat mesélt neki a házaséletükről. Aggódott az ura miatt, „mert” – asszonta –, „nem ugyanolyan az ura, mint azelőtt. Valami megváltozott benne.” Hát idegenné lettek a saját házukban.
Ketten vagyunk, és nem tudom, nem bírom elmondani senkinek. Az a Másik beköltözött a házamba, ellopta az életemet! Azon az éjszakán történhetett, amikor Anna azt hitte meghaltam. Kivitt, és belefektetett a Lélekládába. De az még nincs kész, még nem működik! Talán soha nem is fog. Mégis… Valamiképp visszajöttem. Csakhogy rá kellett jönnöm: én már sehová sem tartozom. És ez rosszabb, mint a halál. (…) Látom, hogy a Másik bántja az én Annámat. Éjjelente kínozza, napközben pedig úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A bosszú, a harag percről percre megkeményíti a szívemet. Érzem, az összecsapás elkerülhetetlen. Megvárom, míg kimegy megetetni a jószágot. Mögéje kerülök, megütöm a fejét, elkergetem. Hát sikerült! Minden visszaállt a régi kerékvágásba, Annát ismét mosolyogni látom! – Igazán te vagy? – kérdezi. – Igen. És itt is maradok! De a boldogágunk csak rövid ideig tartott. Mert a Másik ma reggel visszajött, és valamiképp meg is erősödött. Most nekem kell elmenni.
3.
Egy árokban fekszem. Mellettem Kovács Imre, honvédtársam. Februári, csípős hideg van, és egy Sztrigy nevű folyócska partján táborozunk. A Piski dombok fenyegetően meredeznek körülöttünk. Beszélünk mindenféléről, legfőképpen a Gálfalvi győzelemről, meg arról, hogy áruló-e Görgey. Valami megmozdul, nyugtalanság zaja rohan végig az emberek között. Kiáltások és lódobogás foszlányait hozza felénk a szél. Harc lesz. Imre azzal viccel, hogy érzi az osztrákok szagát. Nevetünk, de belül mind szorongunk. Iszonyú ordítozás hallatszik: – Árulás! Megismerem Kemény Farkas hangját. Egyenesen odavágtat hozzánk. Véres a feje és a karja. Megáll előttem, meredten rám bámul, és felkiált: – Itt az áruló! Fogjátok meg! Lepaktáltál az osztrákokkal, te patkányember, most megfizetsz érte! Kiáltok én is, magyaráznám, hogy nem értem, mit beszél, de hangomat elnyomja a puskaropogás, golyófütyülés, és bajtársaim öklének tompa pufogása. A földre kerülök, a szám megtelik vérrel és latyakos hóval. Istentelenül vernek, nem hagynak szóhoz jutni. Majd egy pillanatra abbahagyják, és Bem apó hangját hallom: – Mi történt? – Leszorítottak minket a piski hídról! – magyarázza Farkas lelkesen. – De a füzesekből ágyúval is lőttek ránk, aztán vissza kellett fordulnunk. Amikor a híd feljárójához értünk, ott álltak az osztrákok fehér kendővel. Tárgyalni akartak! Felmentem a hídra, erre megkérdezték, én vagyok-e Bem tábornok! Azt mondtam, igen, erre nekünk jöttek! Csapda volt az egész, és az osztrák tiszt mögött ott állt ez a ganéj, és röhögött a markába! Amikor szétvertük őket, bemenekült a füzesbe! Arra is gyáva volt, hogy harcoljon! Nem is értem, hogy mert ide visszajönni! Bem apó megkérdezi, mit tudok felhozni a mentségemre. Nem válaszolok. Nincsen semmi mondanivalóm. Tudom, hogy nem én tettem, hanem Ő. Tűröm, hogy megkötözzenek, félredobjanak, mint egy rühes kutyát. Majd később elszámolnak velem, most császáriakat kell verni. A düh, az elszenvedett igazságtalanság feszíti a fejemet. Odakinn van valahol a Másik, és megint abban mesterkedik, hogy tönkretegye az életemet! Nem elég szorosak ezek a kötelek, könnyen kiszabadulok. A tábor üres, csak néhány őrszem maradt itt. Keserű dolog ez: saját barátaim fordultak ellenem! Futok a domboldalon, a bokrok között. A harcba nem ugorhatok, mert vagy az osztrák, vagy Keményék vágnának le. Rettenetes ez a tehetetlenség. Látom, hogy az ötvenötösöknek elfogyott a muníciója. A bihari lovasok megzavarodnak, éppen visszafordulnak. Szétesik minden! Most jönnek Puchnerék, támadnak az osztrákok! Istenem, elveszítjük a hidat! Megint megtörténik velem: ösztönösen énekelni kezdek! Berepül ez a furcsa erő a számba, és akkor pörög a nyelvem. Az elmém nem tudja, mit és hogyan mondok, olyan, mintha a szám külön életet élne. Ezt éneklem: „remegj föld, zúgjál szél, dagadj folyó, és jöjj segítőm, ide a világ közepibe! Ahogy növekedj, úgy gyarapodj, megtartsd enyéimet, veszejtsd ellenségem! Cselekedd parancsom, csak most ne hagyj cserben! E földet vérrel virágoztasd, halállal gyümölcsöztesd!” Duzzad a Sztrigy, és pillanatok alatt kiönt. Jönnek a patkányok, hátba támadják az osztrákokat. Harapják, marják őket. Bem apó csapatai ott elől, nem tudják, nem láthatják, hogy én mit művelek a dombok tövében. Annyi patkány és más rágcsáló zúdul a mezőre, amennyit ezek a szerencsétlenek soha életükben nem láttak! Most az osztrákok zavarodnak össze, némelyek a duzzadó folyóban fuldokolnak, mások rettegve menekülnek a vérszomjas kis állatok elől. Már meggyengült az ellenség, nem tud ártani a magyaroknak! Lassan lemegy a nap, és boldog vagyok, mert győztünk. Bár nem tudják, mit tettem értük, és még mindig árulónak hisznek, én büszke vagyok, hogy közéjük tartozom!
***
Majd százötven éve járjuk a világot. Egymás nyomában loholunk, de amikor közel jutnék hozzá, mindig kicsúszik a kezemből. Ha felépítek valamit, ő lerombolja. Ha megszeretek valakit, ő elpusztítja. Nem öregszünk, nem fáradunk, örök körforgásban rójuk az utat. Elvadultam, nem megyek az emberek közé. Mégis… Vágyom arra, hogy védjem, őrizzem a világot a Másiktól. Mert ki tudja, milyen gonoszságot forgat a fejében! Most is itt vagyunk mind a ketten. Tudom, hogy készül valamire, és szeretném megakadályozni! Nagy a tömeg, zsibongnak az emberek, mozognak jobbra-balra, és én csak libbenő nadrágszárát látom. Folyton elszökik előlem. Követem, ha kell a Pokol fenekére is! Meg kell tudnom a terveit! Figyelem az embereket, várom, hogy megpillanthassam közöttük az Ő arcát. Ha megtalálom, végleg leszámolok vele! Kizökkenek, mert Danilo barátom hátulról átölel, és inti, hogy kövessem, mert olyan helyet tud, ahonnan jobban lehet majd látni az arra elhaladó hercegi párt. Engedek a kérésének, elindulunk. A Ferenc József utcában járunk, és egyre nehezebben megy az előrehaladás a zsúfolt járdán. Befordul egy gépkocsi, a tömeg éljenezni kezd. Lefékez. Megáll az idő, mindent lelassulva, hihetetlenül tisztán érzékelek. Látom, ahogy agy ember odalép a kocsihoz, fegyvert ránt, és lő. Egy rendőr meg akarja fogni a karját, de abban a pillanatban megjelenik Ő, és félrelöki a rendőrt. A merénylő további lövéseket ad le, azt is látom, hogy a kabátjából bomba esik ki, de nem robban fel. Szédülök, és kiver a hideg veríték. Semmit nem tehetek! A Másik ott áll, és önelégültem rám vigyorog. Gyenge vagyok, most nem tudok szembeszállni vele. Elfordulok, hogy ne lássam szúrós, fenyegető tekintetét. Hát így kezdődött az első nagy világégés, itt Szarajevóban.
4.
– Aztán mi történt Annával és a molnárral? – Hajdú István összerezzen, felriad a bóbiskolásból. Elállt az eső, vastag szalonna illat terjeng a levegőben. A katonák előveszik utolsó, féltve őrzött tartalékukat, és egy nagy szeletet lekanyarítanak a mesélőnek. De a halász csak inti, hogy nem kéri, inkább a cigaretta után nyúl. Megszívja, és lassan, nagyon lassan kifújja a füstöt. – Egyre csak rosszabbodott minden. Anna asszonta, az ura megbolondút, a molnár viszont úton-útfélen a feleségét szidta. Megfenyegette, hogy visszazavarja az erdőbe, a vadak közé, mert nem tudott neki gyermeket szülni. Tán még verte is, úgy mondták. Aztán egy napon Bába Mári kiment az erdőre gombát szedni, és megtalálta Annát. Felakasztotta magát a szerencsítlen az öreg tölgyfára! A molnárt azután nem látták többé, de az én ükapám úgy mesélte, valami rontás lett rajta, mert évek múlva megjelent a malomban, úgy, mint mikor elment: semmit nem öregedett! Szellem vót, vagy mifene, úgy magyarázták a népek. Olyankor mindig villámlott, meg kiöntött a patak. Patkányok lepték el a falut, és csak akkor mentek el, mikor a molnár is eltávozott. Elátkozott ez a hely! Megelégelem a dolgot, és felállok. Amúgy is zavar már ez az új találmány, viszket alatta a bőröm. Lassan lehántom az álarcot, és a földre dobom. A többiek tátott szájjal bámulnak, aki eszik, annak kifordul a szájából a drága szalonna. Már bizonyára észrevették a kettőnk közötti hasonlóságot, mert a képükre van írva a rémület. Le sem veszem a szemem Hajdú Istvánról, úgy szólok hozzá: – Jól elmondtad, látom, hogy minden részletre emlékszel! Csak egyet nem tudsz jól: te vagy a szellem, nem én! Te jársz ide vissza embert, állatot rontani! Gyere, végezzük el a dolgot! Keserű vigyorra húzza a száját, és feltápászkodik. Előre szegi az állát, és látom, készen áll a küzdelemre. Egyszerre megértem: ellenfelem azt hiszi, hogy ő az igazi, és én vagyok a Másik! A döbbenettől szóhoz sem jutok. – Velük mi legyen? – mutatok végül a bajtársaimra. Akkor látom, hogy már mind halottak. Csak annak örülök, hogy nem kínozta őket sokáig, mint szokta, hanem hirtelen szippantotta ki belőlük az életet. Persze, hisz siet ő is. Meg akar szabadulni tőlem. Bemegyünk a malomházba. Minden olyan, mint százötven évvel azelőtt. Egymásnak esünk, küzdünk becsülettel. Most tényleg vége lesz, tudom, érzem, hogy Ő is akarja. Reng a föld alattunk, meghasad az ég. Már nem tudom eldöntetni, hogy a mennydörgést hallom, vagy a közelgő oroszok tankjait. Szédülök, és nyelem a saját vérem. Sajog mindenem. Próbálom a varázsigéket, de hasztalan, mert ő is tudja, ugyanazokat mormolja. Egyformák vagyunk, mi ketten, Ő ugyanúgy szenved, mint én. Már kissé sajnálom is, de tudom, nem engedhetem meg a gyengeséget, tovább kell harcolnom vele a végéig. Eszembe jutnak dolgok abból a nagyon távoli életemből: a patak illata, amikor először idejöttem, az eltüntetett emberek a falusi mulatságokban, a szomszédom pincéjében érő bor íze, a forgókerekek, az órám, amit az apámtól kaptam, és az idő, amit sosem tudtam megállítani… Miért kellett nekem az a Lélekláda? Mi haszna volt a sok összegyűjtött bölcsességnek? Anna! Anna! Már alig tudom magam elé idézni az arcát. Minden nagyon sötét lett. Holtak a holtakkal, élők az élőkkel. Ez a természet rendje! Most nagyon fáradt vagyok, pihenni szeretnék. Igen, így lesz a legjobb. Talán három nap múlva… Lehet, újra felébredek…
Az üzenetet módosította: Bori - Hétfő, 2011.Máj.23, 14:41
Szia Bori! Jófajta, izgalmas, újszerű. "Hárman fiatalabbak, sebesültek,..." Ide nem kellene a sebesüléseiket belekeverni, mert később sincs erről sehol szó, inkább arról, hogy jóízűen falatoznak, meg beszívják a föld szagát. A sebesülteket jajgatva képzelem, nem hogy még mesét hallgassanak falatozás közben. "nem mer maradni, ahol már nagyon jár a golyó" Ez marhára tetszik! "behurcolóskodnak" Ilyen felétek van? Nekem ez már túl népieskedő, még ha létezik is, inkább megakasztja a figyelmemet, mint hogy erősítené a népies ízét. "Patkányküldéssel is foglalkozott" Ennek lejjebb kellene lenni, ott, amikor hívták férget hajtani, ez megint megakasztott ezen a helyen. A csillagos, dőlt betűs elválasztás sztem elég, nem kell számozni."ez az erő nagyobb nálam" Helyette: az ő ereje nagyobb az enyémnél, vagy hasonló. Utána már nem láttam zavarót. Nagyon Boris, és az jó!
Köszi az észrevételeket, örülök, hogy tetszett! Javítottam, amiket mondtál, nagyon jó meglátások! A "behurcolóskodni" most is használatban lévő szó, errefelé legalábbis gyakran használjuk. De ha mondsz valami egyszerűbbet, szívesen kicserélem. Azért ragaszkodnék inkább ahhoz, hogy "ez az Erő nagyobb nálam", mert ott, azon a ponton még nem tudja, hogy ketten vannak, még nem tudja önmagát elkülöníteni a Másiktól, ebben a stádiumban ez még csak egy halálközeli élmény. No, köszi, hogy véleményeztél, angyal vagy, mindjárt nyomok fel egy másikat, igazi vámpírosat, amiben semmi népies, viszont erősen Boris az is, és egyáltalán nem tvájlájtos, hanem egy teljesen másik műfaj
Hozzáadva (2011.Máj.23, 15:54) --------------------------------------------- Sötétség és fény
Az Úrnő azt mondta, meg kell ölnöm, és az utolsó cseppig meg kell innom a leggyűlöltebb hozzátartozóm vérét, hogy az átalakulásom teljes legyen. – Muszáj személyesen végeznem vele? – kérdeztem. – Nem. Bárki megteheti helyetted, a te parancsodra. Neked csak innod kell – felelte.
Másnap közöltem a Kampóssal, hogy feladatom van a számára: meg kell ölnie az öregemet. Életem harmadik nagy szerelme készségesen elvállalta, ördögi mosolyomnak, bűverőmnek nem tudott, nem is akart ellenállni. Meg szoktam kérdezni tőle, hogy szépnek, csinosnak tart-e, mert az átlagos lányok ezt szokták kérdezni, és azt akartam, ne vegye észre, hogy más vagyok, mint a többiek. Miután biztosított soha el nem múló vonzalmáról, megnyugodtam, hogy elég erős a hatalmam fölötte, és beavattam a részletekbe.
Szombat volt aznap, anyám elutazott valamelyik vidéki egyletbe, és tudtam, hogy a mostohaapám szombat este mindig később ér haza, mert az öreg Durkásnál tölti az időt a délutáni zárás után. Gyerekkori jó barátok voltak, és szokásukká vált, hogy hétvégén hosszú órákon keresztül iszogattak és kártyáztak, kipletykálva az egész heti forgalmat. „A kedves kuncsaftok”, volt az öregem szavajárása, „megint belegabalyodtak a részletfizetésekbe, mint majom a cérnába!” Gyűlöltem, ahogy kiejti a száján a „kuncsaftok” szót, idegesen, gúnyosan szűrve a fogai között, aztán kiböffentve, mint az emésztetlen fokhagymás pirítóst, amit Durkással megrögzötten csakis a kártyaparti mellé ettek.
Kis drogériánk volt, amit anyám hosszú éveken át összekuporgatott pénzén alakított ki a bérházunk földszinti mosókonyhájából. Fura: a tenyérnyi helység szappan és mosószerszagot árasztott, míg az öregem utált fürödni, és ennek következményeként állandóan bűzlött. A kisnyugdíjasok, és a munkanélküli családanyák jártak hozzánk, „írja, kérem a füzetbe” alapon. Ezek a „kuncsaftok” jelentették a mostohaapám mindennapi élvezetét, mert sosem szalasztott el egy-egy jól irányzott megjegyzést a tartozásaikra vonatkozóan, és szinte kéjelegve várta, hogy zavartan, szemlesütve álljanak előtte és magyarázkodjanak neki.
Egész délután a parkban lógtunk a Kampóssal, néztük, ahogy gyűlnek az esőfelhők. Hétkor, mikor az üzletek zártak, befordultunk a Híd utcába, és bementünk a házba. A boltot már zárva találtuk, és az öreg Durkás első emeleti lakásából szűrődő fényből és fokhagymaszagból tudtam: most kezdték a játszmát. Volt még idő tehát. Kampóssal felmentünk a szobámba, és azt csináltuk, amit három hete minden este szoktunk: ő alul, én fölül, és észre sem vette, hogy meg-megszívtam a bal vállán éktelenkedő sebből szivárgó vért. Fogadok, azt sem tudja, hogy került oda az a seb, megvallom, én sem. Eleinte azt hittem, én okoztam neki, mert mostanában nem mindenre emlékszem, és nem mindig tudom, hogy amit teszek erkölcsileg milyen kategóriába sorolható. Anyám szerint a súlyos bűn az, ha valaki paráználkodik, vagy megöl valakit, és ezt könyvekkel, szórólapokkal, előadássorozataival támasztotta alá, amelyeket minden vasárnapi nőegyleti gyűlésen „önzetlenül megosztott” keresztény testvéreivel. Én a saját paráználkodásomat és tervbe vett gyilkosságomat mindenesetre a bocsánatos bűnök közé soroltam.
Anyám sokszor elmesélte, hogy fiatalkorában ő volt a legnagyobb művelője mindazoknak a bocsánatos és halálos bűnöknek, amelyek elkerüléséről most előszeretettel prédikál. Aztán megtért, a gyülekezet megváltoztatta: mintha kiveszett volna belőle az élet, a hangja végtelenül nyugodttá, az arca rezzenéstelenné vált, és így maradt még akkor is, mikor apa meghalt. Állt a koporsónál, és csak egyet rebbent a szempillája, amikor halkan kimondta: „az Úr adta, az Úr elvette.” Soha nem sírt. Én sírtam volna, de kisgyerekként nem értettem mi történik, csak ezt az egyetlen részletet tudtam később felidézni. Lizzi, a nővérem viszont értette, és dühöngött, ordított, toporzékolt, csakhogy valamiféle érzelmi reakciót kiváltson anyánkból. De ő csak szótlanul tűrt, bólogatott, és szenvedéseit valószínűleg csendesen felajánlotta az elkárhozás útjára lépett lánya lelki üdvéért.
Szerettem Lizzit. Azon a napon, mikor bejelentette, hogy elmegy otthonról még csak tizenhat éves volt. Most is hallom anyám lágy, szelíd hangját, ahogy azt mondja: „a gyermeket hagyni kell, hogy megtapasztalja a világot, hogy önállóvá váljon. Mert ki vagyok én, hogy megakadályozzam a kirepülését?” Éppen ebédnél ültünk, és miután ezt így kijelentette, olyan közönyös, nyugodt mozdulattal nyúlt a levesestál felé, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna éppen. Felugrottam, és kiabálni kezdtem. Könyörögtem Lizzinek, hogy ne menjen el, emlékszem, még sírtam is. Fogtam a tányéromat és földhöz vágtam. Csodálatos módon nem törött el, csak egy szilánkdarabka esett ki belőle. Anyám álmatagon nézte a kanalát, aztán magához tért, összeszedegette a linóleumról az ételmaradékot, majd ette a levesét tovább. Ez a folytonos elrévülése dühített, de azt hiszem, fizikai kényszer hatására sem lehetett volna kizökkenteni belőle. Amikor két év múlva hazahozták a drogtúladagolásban meghalt Lizzi sorvadt kis holttestét, valami megbánásfélét mutatott: az arca viaszsárga lett, a hangja elvékonyodott, vénasszonysírásra emlékeztetett, de ott álltak a gyülekezeti „testvérek”, így gyorsan visszakényszerült a „normális” kerékvágásba. Azt a csorba tányért nem engedte eldobni, mert szegények voltunk és meg kellett becsülni mindent, amit az Úr adott, de nekem mindig nagyon fájt, mert a nővéremet jutatta eszembe. Anyám fel sem fogta saját árulását, az a kis darab porcelán valószínűleg soha semmi többet nem jelentett neki, mint ami: egy törött tányért, ami minden „takarékos” háztartásban fellelhető. Félévre rá pedig összeszedte az egyik rehabilitációs központban a nála legalább húsz évvel idősebb, lezüllött mostohaapámat, és szent küldetésének tekintette testi és lelki megmentését. Csakhamar összebútoroztak.
Ránéztem Kampósra, ahogy cigarettára gyújt, és alig féltem már. Pontosan tudtam, hogyan kell őt irányítani, és arra is vigyáztam, hogy ne szívjam ki túlságosan, elvégre ő a végrehajtóm! A szemünk hozzászokott a sötétséghez, a szája irányából fel-felizzó apró parázslás valahogy hangulatossá tette az estét. Keveset beszélgettünk, mert Kampós nem volt valami okos, csak alapvető, ösztönös szükségleteinek élt, és egyfolytában azon járt az agya, hogy miképpen gazdagodjon meg úgy, hogy ne kelljen érte dolgoznia semmit, mert nagyon unta már a tizenkét órás gyári műszakokat. Igazság szerint lenéztem őt, és nem éreztem iránta szánalmat vagy sajnálatot, de amikor csak úgy heccből megkérdeztem, hogy mit csinálna, ha piszkosul gazdag lenne és bármit megtehetne, azt mondta: „Ismered azokat a lagúnákat a filmekből? Vennék egy hajót, meg búvárfelszerelést, és egész nap a víz alatt úszkálnék a delfinekkel, meg nézném a korallokat!” Kampós, aki értelmileg messze alulmúlta várakozásaimat, hisz még ahhoz is hülye volt, hogy a nyolc általánost befejezze, két olyan szót mondott, amelyeknek a jelentéséről azt gondoltam fogalma sincs: korall és lagúna. Álmai, vágyai voltak, és ettől megriadtam, mert ez egészen emberivé tette őt előttem, áldozattá, akit most már sajnálni lehetett. Erőltettem az agyamat, hogy visszaemlékezzek, miért is hívják Kampósnak, és szégyelltem rákérdezni, mert tudtam, hogy egyszer már elmagyarázta.
Kimentem a konyhába, és behoztam a kenyérvágó kést. Az asztalomra nem akartam tenni, mert azon csupa szép dolog volt: egy régi festészeti album, és néhány szem savanyúcukorka, és én nem bírtam tönkretenni a tárgyaknak ezt a tökéletes békét árasztó meghittségét. Így inkább a lepedőre tettem a kést; az utcai lámpa fénye éppen ráesett, és kékes szürkén ragyogott, mint valami ékszer. Kampós felállt, és sötéten nézett. Én is fölálltam, mert éreztem, most elbizonytalanodtunk mind a ketten. Kiment a fürdőszobába, én meg hosszasan bámultam utána, és majdnem elsírtam magam. Kell nekem ez a hallhatatlanság? Az Úrnő szavai jutottak az eszembe: „hogy megszabaduljunk mindattól, ami rabságban tart, hogy élhessünk, áldozatokat kell hozni!” Miközben Kampóst vártam, kinéztem az ablakon: szeptember volt, esett az eső, a vízcseppek csillogtak a sárga lámpafényben, a szemközti ház oromzatán sorakozó gipsz angyalarcok pedig úgy néztek ki, mintha sírnának. Tudtam, kik laknak a szemközti lakásban, és úgy éreztem, mindaz a szépség, amit most egyetlen pillanat alatt megtapasztaltam, egyszerűen nem illik ahhoz a sok belső csúnyasághoz, ami abban a lakásban van. És ez a felismerés úgy elszomorított, olyan magányossá tett, hogy rosszabbul és szerencsétlenebbül éreztem magam, mint miután Lizzi meghalt.
Nyitott szemmel kuporogtunk az ágyon, mikor az öreg hazajött: majdnem éjfél lehetett, hallottuk, ahogy az előszobában szöszmötöl, ahogy nyikorog a talpa alatt a padló. Megállt a szobámnál, és a résnyire nyitott ajtón keresztül bekukucskált. Idebent teljes volt a sötétség, nem láthatott semmit. A lélegzetünket is visszafojtottuk. Egy pillanatra azt hittem, talán gyanakszik valamire, de beláttam, ez lehetetlen. Fülelt még egy darabig, aztán továbbcsoszogott. Hallottuk, amint levette, és a szekrénybe tette a cipőjét, és nagyokat fújtatva felvette a pizsamáját. Később hallottuk álmában mélyeket szuszogni, aztán horkolni azokkal a jellegzetes, apró horkantásokkal. „Vajon milyen lesz”, tűnődtem, „ellen fog-e állni, mi lesz az arcára írva, amikor elvesszük az életét?” Kampós karjára tettem a kezemet, és éreztem, hogy jéghideg. Masszírozni kezdtem azokkal a jellegzetes mozdulatokkal, amelyekre az Úrnő tanított. Közben piszkosul bántott a bűntudat, és gyávának éreztem magam. „Nekem kellene megtennem”, gondoltam, de a szépérzékem erősen tiltakozott az elkövetendő rútság ellen.
Minden ocsmány, primitív és gusztustalan dologtól undorodtam, és mostohaapám kétségkívül tökéletes megtestesítője volt mindezeknek. „És mihez akarsz kezdeni azzal a nagy eszeddel?”, villant az agyamba a gúnyos kérdés, amit az érettségim utáni vacsorán köpött ki, egy félig megcsócsált csirkecsont kíséretében. Mondtam, hogy egyetemre szeretnék menni, művészettörténetet tanulni. Mulattatott a hirtelen feltámadt gyászos csend, a tettetett aggodalom. Csak akkor vörösödtem el úgy istenigazából, mikor az öreg kajánul közölte, hogy „ilyen baromságokra” nincs pénz, és ha mégis ezt akarom, akkor oldjam meg a tandíjat magam. Amúgy se fogadtam volna el tőlük semmit, de bosszantott a fölényes, magabiztos stílusa, ahogy az én sorsomat dirigálta, az én anyám pénzéből. És anyám hallgatása, hidegsége megint nagyon fájt, pedig ismertem, tudtam, mire számíthatok tőle, mégsem voltam képes megszokni. Nem bírtam ép ésszel fölfogni, hogyan tud ilyen természetellenesen viselkedni. A gyülekezetben belesulykolt robotszerű engedelmesség pompásan működött idehaza is: ez a primitív, vén mitugrász, úgy manipulálta, ahogy csak akarta. Eljártam hát a cipőgyárba, mint rendes dolgozó emberhez illik, de valahogy mindig elment a pénz, sosem tudtam a tandíjra félretenni. Már eltelt két év, és még mindig ugyanabban a megrekedt helyzetben vegetáltam.
Utáltam mindent a szobámban: az ócska, gödrös ágyamat, a folyton beázó plafont, a szekrényt, amelynek az ajtaja leszakadt, és a molyok ki-be röpködtek rajta, és egyáltalán az egész fülledt szegényszagot, amit árasztott. Mindenképpen ki akartam törni innen, és most már nem is volt más választásom. Tudtam, hogy amint végzünk, a megbeszélt helyre kell mennem, ahol az Úrnő fog várni rám, hogy bevezessen új családomba, és hogy aztán szabadon élhessek. Kampós csupasz, hideg testét éreztem magam mellett, ahogy összerándult. Én dideregtem. Halálosan fáradt voltam, és legbelül szorongtam. Kampós kérdőn rám nézett, és én intettem, hogy indulhatunk.
Hogyan lesz valaki azzá, amivé én is lettem? Az Úrnő sem tudott pontos választ adni. Csak annyit mondott, hogy születni kell rá, és hogy egyszer csak rátör az emberre a szomjúság. Ez egyénenként változó, van, akit egészen idős korában ér utol, másoknak már gyerekkorukban inniuk kell, hogy az átalakulás végbemehessen. Lizzi óta az Úrnő a legjobb barátnőm, mindent meg tudunk beszélni. Felvilágosult, világot látott, vagány nő, azt hiszem legalább ötszáz éves, de harmincat sem mutat. Fél éve jött a gyárba a mi szekciónkat vezetni, és mindenki hamar megkedvelte. Egyszer odajött hozzám, és megkérdezte, mi bajom van. Akkor már jelentkeztek rajtam az első jelek, és fogalmam sem volt, mivel állok szemben, leginkább valami lappangó betegségre gondoltam. Hálás voltam, hogy valaki törődik velem. Később elmesélte, hogy kizárólag miattam érkezett a városba, mert megérezte, hogy új családtag fog születni, és át akart segíteni a legnehezebb időszakomon: az átalakuláson. Elmagyarázta, hogy ha valaki már háromszor ivott, akkor véghez kell vinnie a dolgot. Én erről nem tudtam, és éppen a Kampós volt a harmadik, akiből rendszeres falatoztam. Nem értettem pontosan a csillagászati összefüggéseket, meg a nap- és holdciklusok rám gyakorolt hatását, de annyit felfogtam abból, amit az Úrnő mondott, hogy a végső átalakulásra csak az a szombat éjszaka maradt az utolsó esélyem.
A mostohaapám az ágyon feküdt, egészen sápadt volt, és sokkal öregebbet mutatott, mint amennyi. A szobába beszűrődött némi fény: egy üres váza és egy csonka lábú szék árnyékai vetültek a falra. Meglepődtem, mennyire illettek a mit sem sejtő, alvó emberhez: ugyanolyan mozdulatlannak és sivárnak tűntek. Kampós alig-alig bírta megtartani a kést, attól féltem, el fogja ejteni. Gyötrődtem, mert eszembe jutottak a korallok és a lagúnák, de ugyanakkor irtózatosan megkívántam azt a sebet a vállán. Annyi könyörgés volt a szemében, hogy megsajnáltam. „Elmehetsz, majd én elintézem”, súgtam neki miközben elvettem tőle a kést, és láttam, hogy reszket a megkönnyebbüléstől, amikor lopva kioson az ajtón. Holnap reggel semmire sem fog emlékezni. Egyedül maradtunk a mostohaapámmal, és volt időm alaposan megfigyelni rajta minden részletet. Egy szerencsétlen idegent láttam magam előtt, akihez semmi közöm. Undorodtam tőle, de még jobban undorodtam magamtól. Ráeszméltem, nem is ő az, akit a legjobban gyűlölök, hanem a saját anyám, viszont őt soha nem lennék képes bántani. Aztán Lizzire gondoltam, és arra, hogy bosszúszomjam anyámmal szemben nem teljesen igazságos: én is hibáztam, mert amikor megtehettem volna, nem segítettem rajta. Pénzt loptam anyámtól, és elküldtem neki titokban, amikor szüksége volt rá, pedig pontosan tudtam, mire költi. A telefonban azt mondta: „minden rendben”, de csak a bolond nem hallotta micsoda fájdalom rejtőzik mögötte. Megcsömörlöttem. „Miért akarom én ezt?”, tettem fel magamnak a kérdést. „Miért akarok halhatatlanná válni egy örökké képmutató világban, ahol már magam is azzá váltam?” Sarkon fordultam, és otthagytam az öreget, miközben patakokban folytak a könnyeim. Bementem a szobámba, felöltözködtem, majd csendben kisurrantam a házból.
A találkozóhelyre nem mertem elmenni, mert féltem, az Úrnő dühös lesz rám, hogy csalódást okoztam neki. A folyó partján lépkedtem, és egyre nehezebben bírtam leküzdeni a szomjúságot. Lassan virradt, és hirtelen belém hasított egy soha nem tapasztalt félelem a világosságtól. Eszembe jutottak a savanyúcukorkák az asztalomon, kedvem lett volna elszopogatni egyet, de már nem akartam visszamenni értük. Lerogytam egy padra, ami még vizes volt az éjszakai esőtől, és jól esett a hűvös nedvesség, amit a ruhámon keresztül éreztem, mert a testem egyre forróbb lett. Nehezebben lélegeztem, és a szívem erősen szúródni kezdett. Igen, az Úrnő figyelmeztetett, hogy ha nem teszem meg, ez lesz a vége. „Mimózalelkű”, visszhangzott a fülemben Lizzi hangja, és ez az édes-keserű szó, amellyel régebben fölbosszantott, mert bántotta, hogy kettőnk közül nekem volt jobb az ízlésem, én voltam az érzékenyebb, a sértődősebb. Hasogatott a fejem és szédültem miközben azon a padon ültem, de a legszörnyűbbnek a félelmet tartottam, ami lassanként belopta magát az agyamba, és belülről kezdett rágni. Futni, menekülni akartam, valami biztonságos, árnyékos helyet találni, mert fájt, ahogy a fény égette a bőrömet, de már nem volt erőm mozdulni. Nyilallt a mellkasom, és saját húsom égő szagát éreztem az orromban. Próbáltam segítségért kiáltani, de a torkomon nem jött ki többé hang. Mire világos lett, eszembe jutott egy fontos, visszatérő emlék, amely kislánykoromban belém rögzült, és mindig előbukkant, hogy megnyugtasson, ha nagyon féltem valamitől. Olyan valóságosan fel tudtam idézni, hogy néha azt hittem, újra gyermek vagyok, újra átélem. Magamban tökéletes impressziónak neveztem, amelyet a legtehetségesebb festő sem lenne képes igazán jól megfesteni. Lizzi is szerepelt benne, és akkor történt, amikor egy nyáron a nagymamánkhoz, az igazi apám anyjához mentünk vakációzni egy kedves vidéki városkába. Leszálltunk a vonatról, és körbenéztünk a peronon: az állomásépület hófehérre volt meszelve, a bejáratnál cserepekben álltak a piros muskátlik. A vagonok folyosóján nagy volt a jövés-menés, az ablakokban pedig, mint valami képkeretekben, cigarettázó, kiabáló, füttyentő, nevető arcok szorultak egymáshoz. Megpillantottuk a nagymamánkat, ahogy nekünk integetett, de a hangja elhalt a peron zsivajában. Elindultunk a kocsik mentén, mindegyre beleütköztünk a kosaraikból gyümölcsöt kínálgató öregasszonyokba, vagy az egymást lökdösődő, le- és fölszálló utasokba. Teljesen kifulladtunk, mire összetalálkoztunk, és az izgalomtól, az örömtől szólni sem bírtunk, csak nagyon erősen összeölelkeztünk. A nagymama epret termesztett a kertjében, ezért mindig eperillat lengte körül, és tudtuk, hogy takaros, tiszta házában meglepetés sütemény vár majd minket. Mikor végre megnézett bennünket, lelkendezett, hogy mekkorát nőttünk, elpirult, aprókat pislogott, mélyet sóhajtott és kiszakadt belőle: – Lelkem gyönyörűségei, jaj de jó, hogy végre megérkeztetek!
A nap korongja már teljesen előbukkant a szemközti dombon álló házak mögül, és éreztem, hogy a kezem és a lábam teljesen elzsibbadt. Mégsem féltem többé, végtelen nyugalmat éreztem. Csak egyetlen mondat dobolt szüntelenül az agyamban: lelkem gyönyörűségei, lelkem gyönyörűségei… jaj de jó… de jó… hogy végre megérkeztetek! Így kísértek aznap nagyanyám szavai, ahogy elindultam a fény felé.
Először is sziasztok! De ha már sikerült ideregisztrálnom, meg is osztom eme lenti, nem rég elkövetett szösszenetemet:
Barbár Borbár
3.
Baljós előérzet fogott el, amikor megérkeztem a fotocellás bejárathoz. Nagyot sóhajtottam, magamra zártam a rácsos ajtót, majd a kis helyiségben egy kéjes-, és egy kínvigyort produkáltam, amíg az automata lefényképezett. Végülis átláttam értelmét ennek a biztonsági eljárásnak, mivel így egyszerűbb volt az azonosítás, ha valamely garatra felöntött egyén nem átallott bent olyan csintalanságot okozni, ahol tetemes az anyagi kár. Friss portrém nullák és egyesek garmadává konvertálódott, majd kattant a zár, és kitárult előttem a mennyek kapuja. Ezt valószínűleg egy olyan kétes alak firkálhatta rá fejmagasságban, akin már kezdtek jelentkezni az alkoholelvonás heveny tünetei. Grafológiai alapismereteimből merítve, a kézremegés biztos volt. A mennyek ajtaján túl első pillantásom egy nőstényördögre esett. Pár másodperces tanulmányút során – mindössze négy lépés volt elhaladnom mellette – a benyomás egy timbuktui mosónő és egy búbánatos tevemadár kombinációjává silányult. Mindenesetre megborzongtam, és becéloztam a bárpultot. Bár ez is ötletes megoldás volt – merengtem rajta miközben lecsatoltam lézerpisztolyomat derék derékövemről. A pultos elrakta az egyik rekeszbe, majd rám kacsintott. Elhúztam a számat a bizalmatlanság eme megnyilvánulása láttán, de tudtam, hogy a fémkereső implant úgyis jelzi a két régimódi lőfegyveremet, így búskomoran azokat is kipakoltam. Ám amikor a vigyorgó pultos – a fene tudja milyen érzékelőt csavarozhattak még beléje – elkérte a kerámia boxeremet és az obszidián nagybicskámat is, bizony egy csapásra olyan meztelennek éreztem magam, mint az az őszi kollekciót bemutató kezdő manöken, aki tudja, hogy a kifutó végén nyálat csorgató újságírók között valamelyiknek infrás kamerája is van. – Köszöntöm a Barbár Borbár szolgáltatóházban – üdvözölt az ajtónálló kiborg, majd arrébb lépett a felfelé nyíló nyílászáróról, és diszkrét nyikorgás után – a vállizületeit már meg kéne olajozni – feltárta előttem a nagyterembe levezető lépcsősort rejtő csapóajtót. Miközben lefelé caplattam a fokokon, elmerengtem azon okokon, hogy úgy látszik, alkalom adtán megéri elektromos alkalmazottakat alkalmazni, pláne olyan alkalomkor, amikor az alkaromról könnyű esti testi sértésre alkalmas alkalmatosságok kerülhetnek elő.
S ha a kedves olvasó – a fenti mondat hirtelen felindulásból elkövetett, mit sem sejtő ártatlanságú elolvasása után – nem veri fejét a monitorba, avagy nem töri ketté, és számos apró csillogó szilánkra térdén a majdnem a legújabb generációs elektromoskönyv olvasó bizgerentyűjét, avagy nem kezdi el apró kis fecnikké tépegetni a manapság már egyre ritkább, papíralapú, és a feltételezett széttépés előtt még határozottan téglalap alakú könyvet, máris feltárul előtte a Barbár Borbár nagyterme – mint fáradt vándor lába alatt egy orvul, de igencsak kedvező helyen elhelyezett mozgásérzékelővel ellátott fedett veremcsapda –, amint e sorok írója alant emígyen prezentál:
A lépcsősor aljára érve feltárult előttem a Barbár Borbár nagyterme.
2.
A félédes vörösbor karnyújtásnyi közelsége félkeserű mosolyt csalt elő belőlem, ami lelkesen mászott fel, valahonnan mélyről, majd elégedetten arcomra telepedett. Az első kortyokat mohón tettem magamévá, oly gyorsan tűntek el a pohárból, mintha csak a Nagy Kisalföldi Sivatag szürkehomokja nyelte volna el az egy arra repülő rozsdamarta teherszállítóból szivárgó fáradtolaj cseppeket. A második kortyokat már ízlelgetve vedeltem, igazi műélvezettel. A finom nedű – nem az a fajta dőre lőre, amit egy-két kilométerrel arrébb, a Nyüszítő Kutyában mérnek az itallap legjobb minőségű bora gyanánt – csobogva folydogált nyelőcsöveimen, mint pajkos vízesés a Bükk hegység egyik legszebb szurdokvölgyében, avagy – pár árnyalattal prózaibban fogalmazva – mint lassan alvadó vér a mutáns hústyúkok vágóhídjának fő gyűjtőcsatornájában. A harmadik kortyokat lazán gurítottam az előfutárok után, de nekik már könnyű dolguk akadt, úgymond kitaposott út vezetett a cél felé, vagy amolyan menekülőcsúszda, mint a háromszáz éves, ósdi repülőgépeken, ahol ezeket a csúszdákat lelkesen próbálgatták rendszeres katasztrófagyakorlatokon, de az az eszükbe se jutott, hogy igazi vészhelyzetkor vajon mikor használták volna azokat: Lezuhanás előtt, vagy után? A negyedik kortyokat már kissé táncoló kezekkel töltöttem az annál jobban imbolygó poharakba, viszont meglepően jó hatásfokkal. Ezek után kipislogtam szemeimből a hálakönnyeket, majd képzeletben Zaphodra emeltem poharaimat, a valóságban pedig a szájaim elé. Kényelmesen hátradőltem a bőrfotelben, és immár huszonhatodszorra állapítottam meg, hogy érdemes volt kifizetni azt a kisebb vagyont a főduplikáló műtétért.
1.
Kissé szédelegve figyeltem, amint a látóterembe betántorgó hölgy körvonalai kiélesednek, és némi fáziskéséssel megállapítottam, hogy ő nem más, mint… Ja, bocs, összekevertem, az egy másik alkalommal történt – úgy látszik a leírt bor gyorsan a fejeimbe szállt –, így az már egy másik történet.
Szia Craz! Küldtem privát üzenetet, de persze itt is ÜDVÖZÖLLEK! (Nem garmadává, hanem garmadájává. A második, meg a harmadik kortyokat készakarva írtad így? Mert így nem jó! Második kortyot, vagy második alkalommal magamhoz vett kortyokat, vagy hasonló. A második korty az egy, utána a következő már a harmadik...) )
, hogy például amelyik tagunknak öt írásnál több műve van feltöltve, az kap egy külön gombot a Főoldal - Írás beküldése - Tagjaink Saját írásai gombon. De persze ebben is ötletelhettek...
) 
