MEZTELEN ÜGYNÖK

Az IT lovagjai

kraki — Sat, 18 Jun 2011 11:04:55 GMT

Tutajos Matula bácsi kunyhójában bekapcsolná a laptopját, és bejelölné a berek vadvilágát a Facebookon ismerősként. Matula bácsi szerverközpontot üzemeltetne a nádkunyhóban, belepöffentene a csibukba, és megadná a srácnak a torrentezős jelszavát. Robinson, aki szintén lájkolná a vizi életmódot, a világ egy másik sarkában erőszakot tenne Pénteken, és ezt webkamerával tolná fel valamelyik videómegosztóra. Mátyás király fórumot nyitna az ízületi betegségéről, Búvár Kund pedig búvártanfolyamos weblapot készítene ingyen, az eOldalon.
Ebbe a mi világunkba belecsöppenve valójában mindegyik megbolondulna, mert nem lennének felkészülve erre az információs sokkra. Valahányszor trükkös akciófilmet nézek a filmszínházban, vagy épp az Avatárt három dében, eljátszok a gondolattal, hogy hányadik perc után vinnék ki epileptikus rohamtól rángatózó, szerencsétlen ősünket, akit a múltból idehoznánk mozizni. De talán már a pati kukitól, meg a vödörnyi aszpartámos kólától besokallna, még kint az előcsarnokban.
Én legfeljebb a Borat című polgárpukkasztó filmtől kaptam sokkot, de az csak olyan kultúrsokk volt, és azt akartam is, mert még többször megnéztem. Mentális kalandot keresve. Miközben újra és újra jókat röhögtem, akkor még nem is tudatosult bennem, hogy éppen végignyomok egy újabb gyakorlatot abban az edzéstervben, amit az IT előírt.
Furcsa, hogy egy tisztán kultúrparódikus vígjátékot az információtechnológia témakörébe sorolok, mert még csak digitális trükkök sincsenek benne, de pont ezért választottam ezt a címet. Az Avatárral, vagy a District9-el biztosan jobban szemléltetnék, viszont nekem meggyőződésem, hogy a mégoly ártatlan komédiák is az információs evolúciónkat szolgálják. Ki a fene értené 1970-ben a Vin Dieseles száguldós mozik tempóját, vagy a rapperes dumát?
De elég elvinni a nagyit kísérleti céllal mondjuk pont a Boratra (ami nem is olyan durva, mint némelyik nemi aktusokat közelről ábrázoló modern film, színház, vagy performance), és a nagymami össze fog omlani. Az összeomlás mértéke a súlyos katatóniától a fejcsóváló ejnye-bejnyéig azzal lesz arányban, miszerint a néni hány információs edzésen vett részt eddig. Nem túl élemedett életkora, talán a nyitottsága miatt lesz néhány nagyi, akinek még tetszeni is fog.
Szóval azt akarom ebből kihozni, hogy mi kultúrgyárosok, tetszik-nem tetszik az információs technológiák lovagjai vagyunk. Most főleg magunkra, írókra, meg egyéb médiumokra gondolok, nem a nagyit poénból durva moziba cipelő unokára, az a példa, meg a Matulás-Tutajos inkább azt érzékeltette volna, hogy sem előre, sem hátrafele nincs menekvés; a kultúránk fogva tart. Minden elmozdulás csak az időben lineárisan, és tömeges menetelésben valósulhat meg, aki ebből kizárja magát, az csakis a tömegtől tud kissé távolabb kerülni, de a sorsa időben egybeesik a többiekével. Legalábbis ebben a kultúrkörben, itt a nyugati világban. Mert ezt akartuk, azt mondtuk, mindig is ide tartoztunk, és most együtt menetelünk a többi országgal, vagy valamilyen őrült nagy bukás felés, vagy fel, a következő szintre.
És itt van ez az idegesítő felfedezés is, ez az írói felelősség. Amint kiadom valamelyik publikációmat (én írok, és rajzolok is), rögtön befolyásoló tényezővé válok. Na persze, minimum egy olvasó kell ehhez. Innentől nem mondhatom, hogy én csak alkotgatok, vagy nem védekezhetek azzal, hogy ez csak könnyű irodalom. Mindegy mit, de amit írok, azt az eddigi, összemberileg beprogramozott gondolataim, és a kortársaimmal napi kommunikációban egyeztetett szókészletem alapján írom. Elvárom, hogy az olvasóim megértsenek olyan fogalmakat, amit Matula bácsi, de még a saját nagyim se értene, a publikum pedig elvárja, hogy modernül szórakoztassam. És közben még valami újat is szeretnék hozzátenni (írói ambíció).
Azt hiszem, bevállalom ezt az IT lovagságot, mert úgysem tudom megállni, hogy ne alkossak. Egy dolgot nagyon speciális módon csinálok: ezidáig a nagymama korú szüleimnek sem mondtam soha, hogy írok, valamelyik régebbi vállalkozásommal azonosított foglalkozásúnak hisznek, és ez így van jól. Ugyanis nem nekik, nem az elődöknek akarok megfelelni! Mert akkor a saját információs szintjükön tartanának, mintha ebben a nagy menetelésben egyre hátrébb kerülnék, a tömeg végére, ahonnan már szart se látok. Jó, azért néha hátranézek, hogy meg vannak-e. Annyi felelősséget tudok magamra venni ebben a nagy tülekedésben, hogy megtalálom a közönségemet, és velük maradok. Már hogy azokkal, akiknek alkotóként kellek. Aztán meg lesz, ahogy lesz, nem?
Az biztos, hogy együtt fogunk elbukni, vagy felemelkedni.

Köszönöm Mickey!

kraki — Fri, 03 Jun 2011 07:59:23 GMT

Az alázatról beszélek!

Tanulom már egy pár évtizede, és még mindig nem vagyok vizsgakész teljesen. Olyan tanárokkal találkoztam közben, mint a gyermekeim. A szüleim nem tudtak e tekintetben példát mutatni, mert ők mihelyst a bölcsesség kövét magukhoz vélték ragadni, az alázatot "fölézettel" írták felül. Ez a "fölézet" az ellenpár: a fölérendelés. (Ha az alázat az alárendelés.) Mennyi fölényes embert ismertem, aki mind tanítani akarták a saját fölézetüket! És a leckékben az a szép, hogy nincsenek benne a tantervben, hanem váratlanul kapom mindet. Aki az izgalmat szereti, az kedveli az ilyen hirtelen leckéket is. Ez is van olyan izgi, mint a banji jumping. És ettől is összecsinálhatod magad.

Szóval van ez a magazin, amiben főszerkesztőként egy kisebb hiányosságot észrevétlenül hagytam. Aztán van ez a Mickey Long, ez a vidéki srác, akiről minden beszélgetésünk alkalmával pont az alázat jutott eszembe. Hogy milyen kedves, és alázatos. Mondom: én az alázat szónak már elhagytam azt a megalázkodó, egzisztenciális fealingjét, nekem inkább a sportban ismert, fegyelmezett alárendeltség ugrik be róla. Tehát nem is lenézően tulajdonítottam ezt a dolgot Mickey-nek, bár azzal a gyanúval éltem, hogy lehet a"csak udvarias vagyok" összetevő miatt ilyen ő. De mindenképp szerettem ezt a tulajdonságát.

És akkor a szerkesztői figyelmetlenség pont ezt a Mickey Longot sújtotta, mert az ő novellájáról maradt le a poén. Az egész novi a poén alá épült, mint általában a poénos noviktól elvárható. Igenis lett volna oka az őrjöngésre, de papírforma szerint legalábbis csalódottnak kellene lennie.

Amikor ez a visszacsinálhatatlan bibi kiderült, és amikor még nem hívtam Mickey-t, hogy tud-e róla, akkor én elkezdtem tisztázni magam. Mosakodni. Úgy csináltam, hogy megnéztem az íróimnak küldött utolsó emailt, amiben sokadszorra kértem őket az aktuális szerkesztett anyag átnézésére. Ezekben a levelekben bíztattam őket, hogy főleg a saját alkotásaikat nézzék át, tördelési hibákat keresve.

Némileg megtisztultam ettől a mosakodástól, mert kiderült, hogy a barátomhoz már a rossz anyag került, és ő sem vette észre. Így megbátorodva (és önfelmentve) hívtam telefonon.

És akkor kaptam a soron következő leckémet tőle, vagyis tanárommá vált ő is. Mert tudott már a dologról, és mégsem csinálta a feszkót, hanem ellenkezőleg: ő vigasztalt engem!

Azt mondta, hogy gondolt arra is, talán direkt vágtam le a végét. Azt is mondta, hogy van egy csomó ötlete a reklámra, és inkább azzal foglalkozzunk.

Szóval a tananyagot megkaptam, és most csinálom házi feladatként. Éppen keresem az összefüggést ebben a mentális függvényben az alázat és a hála között. Hogy ez a kettő hogyan vannak együtt. Mert én nagyon hálás vagyok ennek a srácnak, és köszönöm a leckét!

Miért szomorkodunk a világ titkos vezetőinek sorsa felett?

kraki — Sun, 15 May 2011 23:18:26 GMT

Azoknak a kivételes helyzetű embereknek akik a világot irányítják, bármelyik összeesküvés elmélet alapján, első számú leckéjük lehet, hogy az emberséget megtanulják háttérbe szorítani a saját érzelmi világukban. Vagy lehet, hogy teljesen ki is ölik belőlük az ilyesmit mestereik. Mint egyes tradicionális kung-fu iskolában, ahol a tanítvány kézfejéből hőkezeléssel kiirtják az érző idegeket, úgy pusztítják el mentális technikákkal ezen szegény szabadkőműves (vagy Rotschield, vagy amerikai elnök testébe fészkelődött idegen, stb) elméjéből és szívéből a humánumot.
Teljesen felesleges döntésekre kényszerítené a világ igazi vezetőit ez a csökevény, mármint az emberség. Például nem tudnának népek éhezésével, polgárháborúkkal, vagy diktátorok általi elnyomásával nyugodtan operálni. A választóik személyes elégedetlenségét, azt még a sima politikai vezetők is letojják (hatalomra kerülésük után), de azokat legalább a közvetlen környezetük, városuk, kormányuk hangulata és jó, vagy rossz érzései befolyásolják.
Ha jól emlékszem még Hari Seldon statisztikai tudománya, a pszichohistória is csak a tömegek érzéseivel és reakcióival számol. Abban is szerepet kap a különböző korokban a tömegek élére kerülő vezetőknek a személyisége, mint matematikai képlet, de az sem foglalkozik a kovácspisták lelkiállapotával.
Nem szeretnék a világ titkos vezetője lenni, mert mit is kapnék cserébe az elhagyott emberségemért? Lóvét? Azt jólelkűként is kaszálhatok. Szeretetet? Azt biztos nem, mert azt adni kell, hogy kapjunk, márpedig aki mások szenvedéseivel operál, az nem sok szeretetet tud osztani. Presztizst? De hát elő sem léphet a kamerák elé, hogy az arcát adja, mert hát ő "titkos vezető".
Akkor miért csinálja? Inkább ez olyan taposó malom lehet, mint amilyent a Terézanyák és a spirituális tanítók is taposnak, amiben nincs idő megpihenni, mert az eredeti cél hajtja az embert.
Ebben a viszonylatban máris elégedett vagyok jelenlegi sorsommal, mert engem szeretnek sokan, és az én lelki kezem sincs megkötve, dobálhatok mentális virágokat kedvem szerint. Ez kicsit cinikusnak tűnik, de ebből látszik, hogy hangulatom szerint, akár cinikus is lehetek, és a világ titkos vezetői ezt sem engedhetik meg maguknak (legalábbis remélem)...

Ki számít a magyar közéletben?

kraki — Thu, 12 May 2011 08:28:10 GMT

Elkísértem minap a páromat a csilli-villi Bel-budai kozmetikai szalonba, ahol valamilyen megfontolásból egy KiKicsoda magyar kiadás pihent a váróban az asztalon. Ez egy drága könyv, meg engem nagyon nem is foglalkoztat a közélet (max a saját közegem élte), ezért még a kezemben nem tartottam ilyet.
Az első ötletem az volt, hogy átlapozom, és akinél megállok, az érdekes emberként fogja olvastatni magát. Mindjárt bele is ütköztem az "A" betűnél néhány akadémikusba. Aztán Ábel Anitába. El is olvastam, hogy sorozatszereplő, meg hogy műsorvezető.
Második ötletként a saját vezetéknevemre kerestem rá. Semmi. (Pedig van egy-két ismert rokonom...)
Akkor a harmadik önjavaslat szerint megnéztem Nemere Istvánt. Nincs benne!
Nem lapozgattam tovább, mert bár első kézbevételkor megtudtam az előszavából, hogy harmincötezer közéleti személy lakik benne, nem volt kedvem újabb ellenpárokat képezni a könyvben lakók, és a kint rekedtek között. Mondjuk még felállíthattam volna ilyen voszonylatokat, hogy: " Stohl Buci kontra Fazekas Attila, de nem tettem.
Mert nem azért készült az kiadvány, hogy bárki is bosszankodjon, csak én valamiért ezeket láttam meg benne. Igaz, hogy ez meg a sok kiváló osztályvezető főorvossal, meg akadémiai levelező taggal (ezek vannak a könyvben tömegesen)szemben igazságtalan, mert ők nyilván nem azért tanultak, dolgoztak, kutattak, meg közéletiskedtek egész életükben, hogy benne legyenek, őket csak beszerkesztették.
Hát, nem ez lett a kedvenc könyvem...